Az Európai Unió állam- és kormányfőinek csúcstalálkozóját azért hívták össze e hét szerdára, hogy miután korábban már eldőlt, ki lesz a Bizottság és a Parlament elnöke, ezúttal megállapodjanak más fontos tisztségek betöltéséről - többek között konszenzusra lett volna szükség a külügyi főmegbízott és az Európai Tanács elnökének személyét illetően -, ám borítékolható volt, hogy a tagállamok egyelőre túlságosan is eltérő jelölési szempontjai miatt elnapolják majd a döntéseket. Ha minden igaz, augusztus 30-áig lezajlanak az egyeztetések Lengyelország, Franciaország, Olaszország és Németország között; most ugyanis úgy tűnik, ezek a szereplők fogják leginkább meghatározni, milyen alkuk születnek. Az olaszok például alighanem hiába erőltetnék a külügyi főmegbízott posztjára saját külügyminiszterüket, ha a franciák és a lengyelek túlságosan is oroszbarátnak tartják - manapság ez a "bélyeg" nem a legjobb ajánlólevél az uniós vetélkedőben.
Valamennyi jelöltnek csak eddigi politikai pályája, orientációja és elismertsége adhat esélyt egy-egy poszt betöltésére; már csak azért is, mert Jean-Claude Juncker, a Bizottság új elnöke úgyszintén szakmai respektusa révén nyerte el pozícióját, és aligha kívánna együttműködni olyanokkal, akik nem rendelkeznek az elvárható kvalitásokkal. A kiválasztási folyamatot természetesen befolyásolják majd a tagállami érdekek, de minden jel szerint előnyt élveznek azok a politikai karakterjegyek, amelyek garanciát kínálnak arra, hogy az adott pozíció birtokosa következetesen képviseli az unió normáit, értékrendjét és szerződéses kötelezettségeit. Nem véletlen, hogy Juncker máris szorgalmazza egy új biztosi poszt létrehozását; ennek gazdája a jogállamiság garanciáinak érvényesülését felügyelné.
Mindezt kivált érdemes tudnunk, ha értelmezni próbáljuk Orbán Viktornak azokat a legutóbbi, az unió eljárásrendjére vonatkozó igényeit, amelyeket a csúcstalálkozóra megérkezve, mielőtt bármiféle tárgyalásra sor került volna, azonmód sietett az MTI-vel megosztani. Hangsúlyozandó persze: ez a nyilatkozat nem a nemzetközi sajtó számára fogalmazódott. A miniszterelnök azon a porondon azért visszafogja magát. Belföldre azonban annál aggálytalanabbul beszél, és most is úgy vélte, bármi történjék is Brüsszelben, a "szabadságharc" jegyében mindenesetre megint egyszer jól kioktatja kollégáit - legalább itthoni használatra. Először is közölte, hogy a személyi döntéseknél előbbre való az elvi kérdések tisztázása - ezzel mintegy azt sugallva közönségének, hogy az európai országok vezetői bizonytalanul téblábolnak az elvi kérdések erdejében, nem tudva, mi is a dolguk, ha már ilyen szépen összejöttek.
Orbán tehát megmondja nekik. Például azt, hogy "az adózásnak nemzeti hatáskörben kell maradnia". Mintha bizony nem abban volna ma is Európa-szerte. Csakhogy amit a magyar miniszterelnök adópolitikának tart, az nem más, mint közönséges sarcolás, kezdve a végkielégítések 98 százalékos elvonásától a bankokra és a szolgáltatókra kivetett, mértéktelen különterheken át például a reklámadóig, amely nemcsak volumenében példátlan, hanem abban is, hogy ráadásul nem a profitot, hanem a bevételt csapolja meg. Mindez sima állami rablógazdálkodás, amely számos elemében sérti az unió versenyszabályait is. Ha méltányos adórendszer volna, senki sem vonná kétségbe a nemzeti hatáskör jogosultságát.
De Orbán amúgy általában is figyelmezteti Európa politikai mainstreamjét: "fel kell hagyni azzal, hogy az uniós intézmények nyíltan vagy burkoltan hatásköröket vonjanak el a nemzetállamoktól" - noha maga is tudja, hogy az unió se így, se úgy nem von el tőlünk semmit. Mert mindazt, ami uniós jogkörbe tartozik, magunk adtuk át a belépési nyilatkozattal elfogadott alapszerződés szerint. Nyíltan vagy burkoltan éppen az Orbán-kormány szegte meg az elmúlt években folyamatosan az uniós jogot, és ezeket a törvénysértéseket az illetékes bíróságok állapították meg. Noha a miniszterelnök szerint a hatáskörök állítólagos elvonása "rontotta az EU hitelét a választópolgárok szemében", az igazság az, hogy ha az unió polgárai előtt valami hitelét vesztette, az mindenekelőtt a Fidesz-rezsim, amely minden további nélkül felhasználja a kohéziós alapok pénzét, miközben aggálytalanul átlép a közösségi jog keretein.
Ha "egy birodalmi központ, mint Brüsszel, el akarja venni a nemzetállamok alkotmányos jogait, abból konfliktus lesz" - aggódik tovább Orbán az MTI-nek. És a hívek majd el is hiszik, hogy nem ő volt az, aki több ponton az uniós charta ellenében írta át az úgynevezett alaptörvényt, jóllehet eleddig mindig éppen ebből, vagyis az alkotmányos alapjogok elszánt kormányzati csorbításából lett konfliktusunk Brüsszellel.
Kérdés tehát, vajon miféle elveket akar tisztázni a magyar kormányfő, mielőtt személyi döntésekre kerül sor az unió vezetésében? Hiszen az ő problémája valójában az, hogy minden bizonnyal olyan új politikai tisztségviselőkkel kell számolnia, akiknek meglehetősen tisztázott elveik lesznek - és remélhetően elődeiknél is következetesebben dolgoznak majd mindazon dokumentumok alapján, amelyek az unió valamennyi vonatkozó irányelvét világosan megfogalmazzák.
A szolgálatkész Magyar Távirati Iroda persze mindig ellentmondás nélkül fogja továbbítani Orbán Viktor üzeneteit a magyarokhoz.
