Állunk a körben, sokakkal együtt, immár századik napja. Az elhíresült Szabadság téri emlékmű ellen száz napja tiltakozik egy elszánt civil csoport és az alkalmi csatlakozók, ahogy én is. Kialakultak a rítusaink: először egymás kezét fogva körbe álljuk az emlékmű bebetonozott torzóját.
Van már halottunk is. A századik napon mécseseket gyújtottunk érte. Nálam néhány évvel fiatalabb volt, de a szíve régóta beteg. Csak orvosi értelemben, mert különben nagyon is a helyén dobogott. Ott állt mindig a körben, ahogy több évtizede számos megmozduláson. A tiltakozásról készült képeit mindig feltette a Facebook-ra. Dokumentálta az ellenállás lángjának minden fellobbanását, ahogy a hivatásosok közül a kitűnő Csillag Ádám. Pár napja elment Gödre is, ahol egy igazságtalannak tartott kilakoltatást akart többedmagával megakadályozni. A dologból incidens támadt, talán meg is ütötték. Ezért, vagy ettől függetlenül, de elérte többedik infarktusa, amiből már nem tudták visszahozni.
Állunk tovább a körben, eggyel kevesebben, másokkal viszont megszaporodva. Ez a kör megmarad. De szorongó szívvel, összeszorult gyomorral látom, hogy máshol az eddig hasonlóan gondolkodók jelképes köre kezd csúnyán szétszakadni. A különböző demokratikus pártok, de az elkötelezett civilek is, komoly konfliktusban állnak egymással. Miskolcról van szó és nemcsak Miskolcról. Korábban azt reméltük, nemcsak a szobor körül áll a kör. Mert az emlékmű és az ellene való tiltakozás sem csak a szoborról szól. Szimbólum ez mindkét oldalról. A kormány azért nem akarja elengedni a sok jóval számára sem biztató ügyet, mert levegőt sem tud venni ereje fitogtatása nélkül. A talapzatot éppúgy bebetonozták, mint hatalmukat és embereiket szeretnék. Betonfejek betonhatalmát.
A szobor körül álló valódi és jelképes kör éppen ez ellen tiltakozik. Azt akarja mutatni országnak-világnak: itt vagyunk. Rajtunk kell keresztültipornotok, ha ilyen világot akartok. Nem mindenki áll félre, vagy hajol meg engedelmesen.
Van a körben sokféle ember. Zömmel civilek, de innen nem utálták ki a politikai pártokat sem. Itt még senkitől sem kérdeztem meg, hova szavazott, szavazott-e egyáltalán. Mégis tudom: lehet, hogy nem pártpolitikai értelemben, de kulturális és morális szempontból ennek a rezsimnek a legigazibb ellenzékét jelentik. Ma ez a fajta erkölcsi, világnézeti és ízlésbeli ellenzékiség a maga alternatív kulturális műhelyeivel, internetes véleményközösségeivel, valóságos és virtuális köreivel erősebbnek és vonzóbbnak látszik, mint a kínlódó, helyüket kereső pártok. De itt, a szobornál, ha máshol még nem is, egymás kezét fogja a rezsim politikai és civil, értékvezérelt ellenzéke.
A nagyobb, jelképes körben még nem találtak egymásra. És ami még nagyobb baj: még az egyszer már összefogott politikai kör is széteséssel fenyeget. Dühödt, indulatos nyilatkozatok oda-vissza. Kit lefasisztáznak, kit leárulóznak, leprovokátoroznak, lefideszbérenceznek. Most nem a szokásos elkedvetlenítő személyi huzakodás folyik a pártok között. Itt valódi kérdésekről, az ország igazi drámáiról van szó. Van véleményem persze a miskolci polgármester-jelölésről, mindenki szempontját értem, de sem semleges, sem nyugodt nem vagyok. Azzal sem áltatom magam, hogy semmi közöm hozzá, hiszen ez a miskolciak ügye, mert az országban sok Miskolc van, a cigányság integrációja máshol is indulatokat és vitákat vált ki a demokratikus táboron belül is. De visszagombolyítani már nem tudom, nem lehet a történetet. Hátrafelé már nem tudunk kijönni a csőből, ahova beszorulva éppen csépeljük egymást. Az út csak előre vezet. Végre alaposan meg kell vitatni, ki milyen eszközökkel véli segíteni a mélyszegénységben élők, köztük a cigányok integrációját. Elő a farbával! Nemcsak azzal, mit remélünk az iskolák és az új munkahelyek segítségével 20, 50, 100 év múlva, hanem azzal is: mit akarunk ma. Hogy mit tenne októberi megválasztása esetén novemberben, decemberben meg januárban a polgármesterjelöltünk. És azok a jelöltjeink, akik körül most nincs vita, de hasonló helyzettel küszködnek településükön. Meg kell tudnunk egymásról, ki hogyan akarja nemcsak a lassú építkezést, hanem a tűzoltás halaszthatatlan feladatait elvégezni, milyen módon tud konfliktuskezelő, mediátor szerepre vállalkozó, szociális munkásokból, pedagógusokból, lelkészekből, jogi és életvezetési segítségre is képes szakemberekből helyi "békemissziókat" létrehozni, és honnan akarunk ehhez forrásokat szerezni.
Most már nem lesz elég úgy általában összefogásról papolni, kibeszéletlenül hagyni a konfliktusokat. Ha bekötött szemmel állunk be a körbe újra, megfogni egymás kezét, megint csak megbotlunk egymás lábában, és bokán rúgjuk a szomszédot. Szőnyeg alá sem érdemes söpörni vitáinkat, mert a túl sok eltüntetett kupacban is hasra lehet esni. A kézfogáshoz nem a kevesebb, hanem a több vitán keresztül vezet az út. Az MSZP mai kongresszusáról a legjobb hír az lehet: ennek a pártnak és remélhetőleg másoknak is van bátorsága és készsége, lesz ereje is erre. Hogy a jelképes körökben is újra megfoghassuk egymás kezét.
Állok a körben. Állnék a körben, a nagyobban is.
