Ciprust igen érzékenyen érintette a gazdasági válság. Igaz, a vártnál valószínűleg hamarabb talál magára, mert az idei mutatók kevésbé alakulnak rosszul az előzőleg jósoltnál. A deficit az idei évben 277 millió euró lesz, ami a GDP 1,8 százalékának felel meg. Ez jóval kevesebb a korábban becsült 483 millió eurós hiánynál. A gazdaság teljesítménye 5,3 százalékkal csökken, ami alacsonyabb az előirányzott 8,7 százalékos mínusznál. Júniusban ráadásul a szigetországnak sikerült visszatérnie a nemzetközi piacokra, 750 millió euróért értékesített állampapírokat 4,75 százalékos kamat mellett, ami alacsonyabb volt a szakértők által vártnál.
A sziget újraegyesítését célzó tárgyalások néhány éve megrekedtek, idén februárban azonban újrakezdődtek. A török rész számára egyre kevésbé jelentett prioritást az újraegyesülés, hiszen Ankarától minden pénzt megkaptak, s az anyaország gazdaságának szárnyalása az Észak-ciprusi Török Köztársaságra is kedvező hatást gyakorolt. A Földközi-tenger Ciprus és Izrael közötti részén felfedezett gázmezők miatt azonban megváltozott a széljárás, hiszen a törökök is részesülni akarnak a nyersanyag adta előnyökből.
Bár még hosszú évekbe telik, amíg a felszínre hozhatják a föld mélyén lapuló gázt, a kitermelés megkezdése óriási lehetőséget jelent a gyengélkedő Ciprus számára. Egyes feltételezések szerint a földgáz- és kőolajkészlet értéke elérheti a 650 milliárd dollárt. Mások ezt túl derűlátó becslésnek tartják.
Az újraegyesülést célzó tárgyalások újrakezdése tehát elsősorban gazdasági okokra vezethető vissza. A ciprusi vezetők döntésében az is szerepet játszhatott, hogy Ankara fejlődése megtorpant, s Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök a sorozatos belpolitikai botrányok nyomán valamelyest csökkent, habár egyértelműen ő az augusztus 10-én esedékes elnökválasztás megkérdőjelezhetetlen favoritja. A ciprusi törökök azért is adták fel elutasító álláspontjukat, mert az Egyesült Államok is nagy nyomást gyakorolt rájuk. Persze nemcsak a törökökön múlik, hogy Ciprus újraegyesítése egyelőre igen nehéz vállalkozásnak tűnik. Finoman szólva a görög országrész sem tesz meg mindent azért, hogy Ankara közeledhessék az Európai Unióhoz. Nicosia megakadályozza, hogy Törökország megnyithassa az uniós csatlakozási tárgyalásokon a 23-as, az igazságszolgáltatásról és alapjogokról szóló fejezetet. Ciprus mellett egyébként Párizs sem a törökök gyors uniós integrációjának híve.
Van-e valós esély a két ország egyesülésére? A két nép között olyan vaskos a bizalmatlanság fala, hogy lebontása biztosan hosszú időt vesz igénybe. A görögökben és a törökökben is élénken élnek a megszállás előtti és alatti események emlékképei. A nacionalizmussal áthatott történelemkönyvek segítségével már a ciprusi görög és török fiatalokat is arra nevelik, hogy ellenségként tekintsenek egymásra. Olyasfajta bizalmatlanságot keltenek a két népcsoport között, hogy szinte életük végéig gyűlölettel tekintenek egymásra.
Ahhoz képest, hogy Ciprust a szerelem és a szépség szigetének tartják - az odalátogató turisták számára valóban az lehet - újabb kori történelme alapján inkább a viszályok földjének nevezhetnénk. A szerelem és szépség, vagy ahogy a régi görögök tartották, Afrodité istennő szigete hosszú ideig török, majd a 19. századtól brit fennhatóság alatt állt. 1960 után - ekkor vált függetlenné - rövid ideig megfértek egymással a görögök és a törökök. 1963-tól azonban elkomorult a kép. Ebben történészek szerint a briteknek is "elévülhetetlen érdemei" voltak, mert "belekódolták" az új alkotmányba az ellenségeskedést, a szembenállást, hiszen az alaptörvény olyan kitételeket tartalmazott, amely elfogadhatatlan volt egyik vagy másik népcsoport számára. A két népcsoport között zavargások törtek ki, melynek nyomán a törökök - biztonságukat féltve - tömegesen költöztek át a sziget északi részébe. A görög radikálisok valóban szörnyű rémtetteket hajtottak végre, válaszként 1964-ben a törökök Ciprust bombázták.
A görög radikálisok egész Ciprus Görögországgal való egyesülését - az enosziszt -, a török szélsőségesek pedig a sziget megosztását - a takszimot -, illetve az északi, főleg törökök lakta rész Törökországhoz való csatolását akarták.
A viszály 1967-ben kiújult s a két közösségen belül még nagyobb befolyásra tettek szert a szélsőségesek, miután Görögországban katonai junta került hatalomra. A törökök már ebben az évben meg akarták szállni a sziget egy részét, ám a nagy nemzetközi nyomásra elálltak terveiktől.
A feszültség 1974-ben minden addiginál nagyobb erővel robbant ki. Az akkori athéni katonai junta támogatásával a görög szélsőségesek július közepén puccsal megbuktatták az 1960 óta az országot irányító Makariosz ciprusi elnököt. Az érsek valóban arra törekedett, hogy a görögök és a törökök békében éljenek egymás mellett egy államban, ám Athén komoly ellenérzésekkel szemlélte a főpap törekvéseit. Makariosz a britek segítségével menekült el a szigetről. A puccs utáni nyilatkozatában leszögezte: "A görög junta puccsa invázió, amelynek következményeitől Ciprus egész lakossága szenved, görögök és törökök egyaránt".
A török közösség ezután úgy érezte, halálos veszélybe került. Ankara azonban segítségére sietett. Az 1960-as Garanciaszerződésre hivatkozva - amely Törökországot a ciprusi törökök védőhatalmának ismerte el - megszállta a sziget északi harmadát. Az Attila hadműveletet július 20-án kezdték meg, s az akció augusztus 16-án zárult le. A még délen élő törökök erre a harmadra menekültek át, az északon élő görögök viszont délre özönlöttek. Mintegy kétszázezer embernek szinte percei voltak arra, hogy elhagyják lakhelyüket. Csak néhány idős ember döntött úgy, marad régi otthonában. Őket nem bántották ugyan a törökök, de mindmáig teljes elszigeteltségben élnek Ciprus északkeleti csücskében. Két, etnikailag szinte teljesen "tiszta" országrész jött létre. A harcokban mintegy hatezeren vesztették életüket, körülbelül 200 ezren váltak földönfutóvá.
Ha a török oldalon járunk, több múzeumban győződhetünk meg a görög nacionalisták rémtetteiről, a déli részen viszont máig a megszálló török csapatok túlkapásait emlegetik. Mint mondják, a katonák mindent kifosztottak, amit tudtak, helyrehozhatatlan kárt okoztak az egész szigetországnak. Azt ugyanakkor még görög ciprióták sem tagadják, hogy a török bevonulást meglehetősen drámai belpolitikai helyzet előzte meg, s az egységet követelő görögök hathatós anyagi és katonai támogatást kaptak a Görögországban hatalmon lévő katonai juntától.
A görög és a török övezet légmentesen elkülönült egymástól, sok területen - így például a fővárosban, Nicosiában - fal választotta el őket egymástól. 1975-ben megalakult a ciprusi törökök állama, majd 1983-ban e népcsoport vezetője, Rauf Denktas kikiáltotta az Észak-ciprusi Török Köztársaságot. Ezt az államot Ankarán kívül egyetlen más ország sem ismerte el.
Ciprus megosztottságának- és a megosztottság elleni erőfeszítéseknek - lett a jelképe Nicosia sétálóutcája, a Ledra. Az útvonal, amely a főváros görög övezetéből a törökbe vezet, az övezethatáron évtizedeken át zárva volt. 2008 áprilisában rövid időre megnyitották, de aztán a görög és a török hatóságok nem tudtak megegyezni bizonyos szimbólumokban - például abban lenghet-e a ciprusi törökök zászlaja az északi oldalon - ezért ismét lezárták. A görög oldalon a turisták egy nyíláson átkukucskálhatnak a török városrészre, sőt, útlevéllel át is mehetnek oda. Sokan ezt meg is teszik, hiszen a török oldalon sok mindent olcsóbban megkapnak, mint a görögöknél.
A sziget újraegyesítése céljából az ENSZ égisze alatt tárgyalások kezdődtek, ezek azonban sikertelenek maradtak. Már ekkor kirajzolódott a két fél álláspontja közti azon alapvető ellentét, melyet azóta sem sikerült áthidalni: a görögök azt akarják, hogy a törökök térjenek vissza a ciprusi - azaz a ciprusi görög - állam kebelébe, ahol aztán - ígértük szerint - majd a görögökkel egyenlő jogokat élvezhetnek. A törökök azonban éppen ebben nem bíztak, mondván, ebben az esetben a görögöké lenne a vezető szerep. A törökök szerint a közös államot új alapokon kellene felépíteni: a két ténylegesen meglévő államot - a görögöt és a törököt laza konföderációban kellene egyesíteni, melyben mindkét közösség megőrizhetné különállását.
A hosszú, hiábavaló tárgyalássorozat után 2002-ben Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár új tervet terjesztett elő. Ez - a török elképzelésekhez hasonlóan - két egyenjogú állam konföderációját vázolta fel. Ez kifelé egységes államként lépne fel, befelé pedig egyenlő jogokat biztosítana görög és török polgárainak. A tervet 2004. április 24-én mindkét országrészben népszavazás elé bocsátották. A törökök többsége igennel szavazott rá, a görög többség azonban elvetette. Ebben nem csak az egyesülésnek az Annan-tervben felvázolt módja játszott szerepet, hanem a biztonság kérdésköre is. A ciprusi törökök ragaszkodtak ahhoz, hogy a török hadsereg továbbra is a szigeten maradjon. De akadályt jelentettek bizonyos megoldatlan vagyonjogi kérdések is. Hiszen 1974-ben sok török és görög vesztette el ingatlanját, amely a sziget másik, az ellenséges népcsoport által lakott részén maradt.
Egy héttel a népszavazás után - 2004. május elsején - több más állammal, köztük Magyarországgal együtt a sziget görög fele csatlakozhatott az Európai Unióhoz, a törökök lakta északi rész azonban a szervezeten kívül rekedt. Ez nagy vitákat gerjesztett a török közösség körében, mert joggal emlegethették: ők megszavazták az EU által is támogatott Annan-tervet, a görögök viszont nem. Brüsszel ennek ellenére sem mondhatta azt, hogy akkor a ciprusi görögök sem csatlakozhatnak, hiszen ebben az esetben Athén a teljes 2004-es bővítést - tehát Magyarország felvételét is - megvétózta volna.
A siker esélyével folytatandó tárgyalásokra 2008-ig kellett várni. Ekkor mindkét ciprusi "állam" élére olyan politikus került, aki a hangsúlyt nem a mindenáron való jogérvényesítésre, hanem a megegyezésre helyezte: görög részről Dimitrisz Hrisztofiasz, török részről pedig Mehmet Ali Talat. A két férfit a megegyezési készségen kívül más is összekötötte: mindketten az északi Kyrenia (törökül Girne) térségéből származnak. Összebarátkoztak, sőt, össze is tegeződtek. Végül azonban ez is kevés volt az üdvösséghez. Bár 2008-2010 között több mint hetven tárgyalási fordulót tartottak, s 2010 elején már úgy tűnt, hogy a megállapodás karnyújtásnyira került, március végén mégis dolguk végezetlenül álltak fel a tárgyalóasztaltól. A görög fél azt akarta volna, hogy a jövendő közös állam görög elnökét és török alelnökét az egész lakosság együtt válassza meg, ám a törökök attól féltek: ebben az esetben az utóbbi személyéről is a számbeli fölényben lévő görögök döntenének. De nem sikerült megállapodni a vagyonjogi kérdésekben, egy esetleges új határkijelölés és a török csapatok állomásoztatásának ügyében sem.
Ciprus újraegyesítése egyelőre vágyálomnak tűnik. Igaz, a gazdasági érdekek előbb-utóbb közelebb hozhatják egymáshoz a két népcsoportot.