A hatalom tébolya akár a szexuális extázishoz hasonlít, mondhatnánk el durván zanzásítva Luk Perceval zseniális Machbeth előadásának lényegét, amit a tízedik Shakespeare fesztiválon láthattunk, az orosz Balti Ház Fesztiválszínház produkciójában. Nem véletlen, hogy a darabban szereplő három boszorkány megsokszorozódik, vannak nyolcan is. És egyáltalán nem rút banyák, csinos, csábos, rontásra kész meztelen lányok, akikből csaknem földig érő, hosszú, dús hajuk takar el valamit csupán. Meglehetősen buják, ringó mozgással kelletik magukat, láthatóan igencsak forr a vérük, eszelősen fölajzottak, kielégülésre, sőt akár vérre éhesek. A vámpírlegendában is a nyaki ütőér erőteljes megszívása, ami persze azonos a gyilkossággal, szexuális aktus egyben, tébolyult kielégülés, és az eddig ártatlan, akár szűzlány megrontása, aljas vérszívóvá, vámpírrá tételére alkalmas. A világ egyik legjobb rendezőjeként számon tartott Perceval lelkünk legsötétebb démonait vetíti ki nem csak a csinos, de velejükig romlott, és csökönyösen rosszra csábító lidércek képében. Megmutatja azt, amire tán még gondolni se merünk, igyekszünk elásni lelkünk, agyunk legmélyebb bugyraiban, de közben azért valószínűleg ott bujkál bennünk, pusztít rendületlenül.
Vonzó-taszító boszorkányok FOTÓ: Kiss Zoltán
A produkció elején eszelős lassúsággal, rettentő félhomályban egyenként kúsznak be ezek a brutalitásra hajlamos lények a színpadra, mint akik fokozatosan, megállíthatatlan szívóssággal, befészkelődnek az életünkbe, belénk költöznek, menthetetlenül az énünk részévé válnak, és elhatalmasodnak rajtunk. Vonzóságukban van a veszélyességük, ahogy a hatalom is vonzó, de ugyanakkor rút is, tömegek elpusztítására lehet képes, és lassú megállíthatatlansággal, vagy éppen tébolyító gyorsasággal megölheti, átformálhatja a lelket, megváltoztathatja a gondolatot, feltartóztathatatlan iszonyattá válhat.
Ezt az iszonyatot, amiről Shakespeare-nél tán senki nem tudott többet, festi sötét tónusokkal, zsigerekbe hatoló módszerekkel, egyéni víziókkal, óriási talentummal Perceval. Könyörtelenül meghúzta a szöveget. A csábbanyáknak nem is maradt belőle semmi, elég a vonzó-taszító testi mivoltuk ahhoz, hogy ellássák mocskos feladatukat. A címszereplőt, és Lady Macbethet kivéve a többi alak sem járt sokkal jobban. Megkurtították a mondandójukat, többségük, mint hataloméhes őrült, vagy kiszolgáltatott áldozat kering a színpadon a mindent felőrlő nagy vízió részeként. Mintha lidérces festmények egymásba olvadva követnék egymást. Mintha valami kiszámíthatatlan, életveszélyes lápvidéken járnánk, ahol bármikor bárki a legváratlanabb pillanatban elsüllyedhet. És nem lehet tudni kit, mikor gyűr maga alá az iszap.
Annakidején, amikor Csiszár Imre Szolnokon rendezte a darabot, sárral borította be az egész színpadot, a mocsokáradat érzékletes kifejezésére. Ez a sikamlós anyag a valóságban is eléggé kiszámíthatatlanná tette a színészek létezését, többen tényleg balesetet szenvedtek. És hát egy sárban való meghempergőzés, netán zaklatott szeretkezés, erőteljes asszociációkat indíthat meg a nézőkben. Gyulán szintén látható volt - én még korábban néztem meg -, a Maladype Színház Macbeth / Anatómia című produkciója. Ebben a rendező, Balázs Zoltán egyenesen élő patkányokat alkalmaz a felfoghatatlan szörnyűség megjelenítésére.
Sokszor a szemléletes vízió, kifejező látomás többet elmond a szónál. A Gedeon József vezette Gyulai Várszínház programjában évről évre nagy rendezők akár kolosszális vízióit láthatjuk. Korunk vitathatatlanul egyik legnagyobbjának, Eimuntas Nekrosiusnak, három produkcióját is láthattuk az elmúlt időszakban. Az ugyancsak a hatalom tobzódásáról regélő Hamletet igazán egyéni, de dermesztően találó látomásként, fagyos jégvilágba helyezte. Egy aránytalanul hatalmas jégtömbből állt a csillár, ami fokozatosan olvadva rácsöpögött a szereplőkre, és ez a jeges ár megfagyasztotta az emberi kapcsolatokat, olyan volt, mint a halál fagyos csókja. Ez az a világ, ami annyira drabális, hogy már az erotika sem nagyon jelenhet meg benne. A jégtömb viszont a rettenet meglehetősen szemléletes kifejezésévé vált.
Ahogy Jurij Ljubimov, a legendás Vlagyimir Viszockij főszereplésével adott, korszakos Hamlet produkciójában egy csaknem az egész színpadot betöltő, vastag anyagból készült, hatalmas, gyakran mozgásban lévő függöny, ami el tudott sodorni, maga alá tudott gyűrni embereket, a diktatúra érzékletes kifejezőjévé vált. A szintén Gyulán, a Szabadkai Népszínház által idén adott Macbethben, Hernyák György rendező a színpad elején egy olyan forgót alkalmaz, amire rádobják, rárúgják az erőszakos halállal másvilágra távozókat, és mintegy a futószalag kiszállítja őket az életből. És közben látszik az arcokon, hogy a halálba küldés folyamata örömet okoz. A három banya ebben az esetben két kiglancolt öltözetű, lenyalt hajú férfi, és egy ugyancsak láthatóan az elithez tartozó nő képében jelenik meg. Lehetnek akár beképzelt, önimádó politikusok, akik mindent igyekeznek manipulálni, amit csak lehet, és fenemód magabiztosak a hatalmukban. Amikor valakit az életből kilendítő forgóra juttatnak, kaján, rideg mosolyra húzzák a szájukat, a maguk módján csaknem elélveznek. Olyan kontaktlencsét viselnek, amitől fenyegetően kidülled a szemük, mintha jól öltözött zombik lennének. Ebben a produkcióban valamennyi szereplő a forgóra kerül, kivéve őket. Sőt, ők még az előadás után is a deszkákon maradnak, és mint leendő áldozataikat, kigúvadó tekintettel bámulják a távozó közönség tagjait, egy-egy valakire hangsúlyosan ránéznek, hogy az illető máris élő-halottnak érezhesse magát. Hát mit mondjak, a szabadkaiaknak sincs túl jó véleményük a világról. És ezt tehetségesen meg is tudják fogalmazni, ha nem is annyira elementárisan, mint Perceval, akinek a két főszerepre egészen elsőrangú színészei vannak. Leonid Alimov piknikus alkat, kedves, mackós férfiként is megjelenhetne, de fokozatosan maga lesz a sátán. Kezdetben egyáltalán nem tűnik ősgonosznak, éppen az a folyamat az izgalmas, ahogy Lady Macbeth felbújtja, nőies praktikákkal, mind inkább felhergeli a király megölésére, az újabb és újabb bűnöket szülő gaztettekre. Maria Suliga őrjítő nőt alakít, igéző testben romlott lelket, aki miközben a farkánál fogva is vezeti Macbethet, nagyon okosnak tűnő észérveket susog, sugall, vagy akár ordít, mesterien hergel. Elindít, tovább és tovább lök a vészterhes hatalomhoz vezető, örvénylő úton. Tán még az is állítható, hogy egy jóra való férfit tesz démonná, aki aztán már önszántából jár a maga útján, hiszen beindított egy leállíthatatlan gépezetet.
Ezt az előadás hangereje is jelzi, a riasztóan halk, feszült tónusból, a vihar előtti csendből, jutunk el az idegtépő hangosságig, a személyiség önmagából való totális kivetkőzéséig. Mindehhez egy elektromos gitáron játszó muzsikus falsabbnál falsabb, fülsértő hangokat csal elő az instrumentumából, és ezeket mindenféle torzítókkal még idegtépőbbé teszi. Az emberiség maga teremtette poklában járunk. Perceval az összekuszált, feltépett idegrendszert bocsájtja közszemlére, szabadon hagyott idegvégződésekkel. Elviselhetetlen, és grandiózusan lenyűgöző színházat csinál. És ehhez élvezettel telien gunyoros is, metszően éles a humora, olyan, mint a jó sebészkés, ami föltárja, megmutatja a bajt, rávilágít a féktelen betegség gócára. Gyógyulást nem ígér, de éleslátást azt igen. Megmutatja, hogy a történelem démonivá növő alakjai is, valamennyi képességük ellenére, akár pitiáner, és nagyon sebezhető fickók. Roppant árulkodó, hogy Macbeth és felesége papírkoronát viselnek, hasonlatosan vacakokat, mint amilyeneket hamburgeres étteremláncok osztogatnak az azokat boldogan a fejükre tevő gyerkőcöknek. Hiszen az étteremláncok szintén világuralomra törnek a maguk területén, ehhez abszolút korán meg kell kezdeni akár már a csöppségek behálózását is, és ennek határozottan jó jelképe a korona. Perceval nem először alkalmaz papírkoronát, ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy milyen ócskasággá aljasodhat a hatalom, és, hogy sok esetben mennyire keveset ér. Inkább szabadulni kéne tőle, amíg nem végzetesen késő.
De általában nincs menekvés, hogy már Szophoklész, de Shakespeare aztán különösen, ennyire világosan előre látta azokat a mechanizmusokat, amelyek ma is végbemennek, mutatja azt, hogy a balga emberiség képtelen tanulni a véres múltjából. És, hogy a manipuláló hatalom újabb manipulációkat szül, és persze a manipulálót is lehet manipulálni, ami így egy farkába harapó mérges kígyó, a borzadályok melegágya. Az Othello különösen jó példa arra, hogy mindebbe még a magánélet is belejátszhat, a hatalmi téboly lehet valaminek a kompenzációja is.
Gyulán rendhagyó, izgalmas chilei előadást láthattunk a velencei mór történetéből, a Compania Viajeinmóvil prezentációjában. Két kiváló színész, Jaime Lorca és Teresita Lacobelli cserélhető fejű, embernagyságú bábok segítségével adta elő a közismert históriát. Hol a bábok törzsére helyezték az éppen megfelelő fejet, hol a maguk arca elé tették, és így a saját testük segítségével jelenítették meg az éppen színen lévő figurát. Így tulajdonképpen rögtön világossá tették azt a tudathasadást, ami a szereplők sajátja. Az Othello szemléletes példája annak, ha valaki hatalmi pozícióban elveszíti a fejét, észérvekkel megállíthatatlan. Hiába érvel, rimánkodik Desdemona, hiába ártatlan, a hatalmi féltésből Jágó által számító tudatossággal megtévesztett mór vadállatként legázolja. A bábok a szó szoros értelmében elveszíthetik a fejüket, ami itt meg is történik. Már csak a test vergődik minden józanész nélkül, és a tragédia nem kerülhető el.
Aki Gyulán jár Shakespeare fesztiválon, szembesül a világgal. Még akkor is, ha ezt a 450 esztendeje született látnokzseni egykori színházának utódja, a mai Globe nem akarja. Az a Sok hűhó semmiért, amit Gyulára hoztak, és az a Rómeó és Júlia, ami öt éve szintén megfordult előadásukban a városban, nem sokkal több, mint a kiugróan jó márkanévvel könnyen eladható, ügyes, profi szórakoztatóipari termék. Nincs veleje, olyan nagyon nem akar mondani semmit, három színészcsoporttal üzembiztosan lehet járni így a világot, és sikert aratni, ahogy a gyorséttermi hálózatok teszik. Ez is jelzésértékű. A filmművészet zöme elment ebbe az irányba. A színház is tart errefelé, de szerencsére még messze nem ilyen mértékben. Hiszen a teátrumok maradtak meg szinte egyedüli közösségi helyeknek, ahol még megvilágító erővel, zsigerekbe hatóan lehet beszélni a hatalom és a lélek katasztrofális tébolyáról.
