A gyilkosok kimondottan jó színészeknek bizonyultak a szegedi Csillagbörtön Übü király előadásában. Dermesztő élmény volt, egyik legemlékezetesebb színház, amit valaha is láttam. A valóság és a képzelet eszelős összemosása, olyan férfi elítéltek előadásában, akik között több gyilkos is volt. Be kellett hozzá menni a börtönbe, hiszen máshol nyilván nem játszhattak a nehéz fiúk. Amikor rögtön az előadás elején totál sötét lett, és egy légtérbe kerültünk velük, hiába voltak jelen fegyőrök, többünknek támadtak félelemmel terhes rossz gondolataink.
A fiatal, filigrán nő, Kovács Anita által rendezett előadás attól is volt annyira döbbenetes, hogy abszolút benne volt az is, mennyire nem jogos ez a félelem. Jarry darabjában ugyanis temérdek az agresszió, a brutális öldöklés, amit tán soha nem láttam színpadon ennyire hitelesnek. A rabok merték megmutatni azt a tébolyult indulatot, amivel akár öltek is. Hideglelősen tudtak nézni, vad, hirtelen, támadó mozdulatokat produkáltak, netán teljesen eltorzult az arcuk, kijátszották magukból lelkük ördögi poklait. És ezt nem amatőrök módjára tették. Ebben az előadásban hihetetlen mennyiségű munka, sőt mi több, elképesztő tehetség volt. Szerepben, a deszkákon megmutatni azt, ami lelkünk legmélyebb bugyraiban van, embert próbáló feladat, az ösztönök megmozgatása mellett temérdek tudatosságot is igényel annak közszemlére tétele, ami rejtegetnivaló lenne. És mindezt még maró gúnnyal, öngúnnyal tették, úgy, hogy a börtönviszonyokat igencsak belejátszották a darabba. Megmutatták a gyűlöletüket, kiszolgáltatottságukat, az igazságtalanságokat, ritkán vegyül ennyire képzelet a valósággal. A produkció végét soha nem felejtem el. Azok a jelmezbe bújt férfiak, akik ki tudja mióta nem foghattak nőt, a közönség hölgy tagjai közül felkértek egyet-egyet, és a Megáll az idő dallamára magukhoz szorítva őket, lassút táncoltak velük. Majd a nők visszamentek a nézőtérre, a színészek pedig fölvették rabegyenruhájukat, és már abban mentek ki a színről, mint akik az álomvilágból kénytelenek megint a drasztikus valóságba csöppenni. Nem véletlenül az Álló Idő Színházának nevezték a társulatot, sokakon látszott, hogy a börtönben töltött szétfolyó időben ez a tevékenység volt számukra a legfontosabb, ez tartotta őket valamennyire egyben. Láttam tőlük még a Börtön-passiót is, ami többek között a hithez való viszonyukat feszegette, az is érdekes volt, de nem annyira lélegzetelállítóan erőteljes, mint az Übü.
Viszonylag sok emlékezetes börtönélményem van. A Budapesti Fegyház és Börtönben, közismert nevén, a "Gyűjtőben", a De mi lett a nővel? előadását láttam hivatásos színészekkel, pár nappal azután, hogy balesetben hirtelen meghalt az édesapám. Nem egészen voltam magamnál, meg már ismertem is a produkciót, de még így is igencsak hatott rám. Csehov novelláiból állította össze, írta és rendezte Kiss Csaba, Gyabronka József, Horváth Lajos Ottó, Honti György szereplésével. És az felel meg benne nagyon a börtön szituációnak, hogy három pasi állandóan egy jelen nem lévő nőről beszél, ő utána sóvárog. Ez abszolút hatott, ahogy akkor is megállt a levegő, amikor arról a dilemmáról esett szó, mi a jobb, a halálbüntetés, vagy az életfogytiglan. A produkció utáni beszélgetésen fel is állt egy férfi, és közölte, hogy mindenképpen az életfogytiglan, mert ő például már a második tizenöt éves ciklusát tölti...
Az Aszódi Javítóintézetben az Örkény Színház és a Pinceszínház közös, Pedig én jó anya voltam című produkcióját néztem újra, Pogány Judit revelatív előadásában. Ebben az utolsó, Magyarországon kivégzett fiatalember, aki agyonszúrt egy kislányt, és megszurkált egy kisfiút, anyja beszél a lúdbőröztető történtek után, Anger Zsolt rendezésében. A szabadságuktól megfosztott srácok zöme valószínűleg valami szórakoztatóbbat várt. Kezdetben volt izgés-mozgás bőven, de aztán elkapta őket a dokumentumok alapján írt darab, és hosszú, feszült csendek is keletkeztek, az arcokra kiült a figyelem. Az előadás utáni beszélgetésen pedig mélyről fakadó önvallomásokat is hallgathattunk, miközben akadt olyan is, aki elutasítónak bizonyult mindazzal, amit látott. De Pogány 8-9 oldalas levelet is kapott, amiben megrendülten köszönték az élményt.
Monodrámát játszani, egyedül fellépni zárt intézetben, eleve plusz nehézség, színházhoz nem szokott nézők előtt egészen gigászi koncentrációt és komoly képességet igényel, hogy sikerüljön lekötni a nagyérdeműt. Koltai Róbertnek abból a szempontból kicsivel könnyebb volt a nyíregyházi börtönben, hogy őt mindenki ismerte, és érezhetően kapásból szerette, ebben a közegben is. Az estjeiből válogatott részleteket, és nem csak nevettető számokat, hanem elgondolkodtató verseket is. A nézőtérről jövő reagálásoknak megfelelően mindig bátrán, jókora beleérző képességgel, áradó humorral reagált, élvezettel improvizált. Igazi "összelélegzés" jött létre közte és a publikuma között.
Sajnos ezt nem állíthatom az általam a múlt héten Tökölön, a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében látott, Csodálatos Lajos élete című produkcióról. Ami valamiféle kanavász, lazán megírt szöveg, üresjáratait a játékos, Simó Krisztián, ha éppen tudja, improvizációval tölti ki, Simon Balázs rendezésében. Egy hajléktalanról szól a történet, aki alkoholista is, különböző epizódok elevenednek meg az életéből. Az ifjú színész idős korba hajló férfi maszkját viseli végig, ami túlzottan elidegenít, semmi nem tükröződhet az arcán. Ahhoz igen összetett mozgásra lenne szükség, hogy a moccanatlan maszkon százféle hangulatot lássunk megjelenni, ilyen kifinomult mozgásrendszer viszont nincs. Vásári játékhoz hasonlatos a produkció stílusa, de ritkán van meg benne annak oldottsága, sőt gyakran egyenesen görcsösség, befeszülés tanúi lehetünk. Az elítéltekkel a rendező, Simon Balázs igyekszik beszélgetni, úgy, hogy ő a pódiumon áll - ahelyett, hogy körben ülnének -, és táblára írnak egy-egy szavas asszociációkat. Ha valaki nem olyat mond, ami Simon gondolatkörével egybeesik, igyekszik olyat is találni, aki megfelel annak. Végül a táblára felírtakkal nem történik semmi. Csak ezekre a néhány szavas reakciókra van mód, így valódi diskurzusra, netán vallomásszerű, mélyről felfakadó megnyilvánulásokra nincs lehetőség. A jó szándék érződik, és vannak is tehetséges momentumok, de ez így egy félkész, nem minden elemében végig gondolt produkció. A börtönszínház pedig óriási lehetőség, hiszen primer érzelmeket képes kiváltani, bonyolult kérdésekről tud élményszerűen, elgondolkodtatóan beszélni.
