,,A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk." (Orwell: 1984) A diktatórikus vezetők szeretnek kötődni a szélsőséges eszmékhez, eseményekhez, vitatott történelmi személyekhez, monumentális építményekhez, gigantikus szobrokhoz, épületekhez, de hidegen hagyják őket a hétköznapok, nem foglalkoznak vele, mit gondol az egyszeri ember.
Az utóbbi négy évben Magyarországon Horthy szelleme kísért, a tankönyvek szereplője lett Wass Albert és Nyírő József, gigantikus stadionok emelkednek ki a földből, szélsőséges szervezetek masíroznak az utcákon zavartalanul, a tisztelt házban zsidóznak és cigányoznak, az elvetett magot kiszántják, a fák helyét betonnal öntik ki. És ennek az országnak a vezetőit nem érdekli, mit gondol minderről a "polgár".
Két nappal voltunk az országgyűlési választások után, készültünk a húsvéti ünnepre, amely azt hittük hoz egy kis csendet, megnyugvást az agyonpolitizált hétköznapok után. Nem így történt. Teljesen váratlanul ért engem is a hír, hogy a Szabadság téren megkezdődött annak az emlékműnek az építése, amely ellen számos civil szervezet, zsidó közösség, demokratikus párt, tudós, történész felemelt hangon tiltakozik. Azonnal a helyszínre siettem, elsőként értem oda a Toleráns Holnapért Egyesület vezetőjével, Zoltai Andreával. Megdöbbentünk, amikor láttuk, hogy az építkezés helyén elhelyezett emléktárgyak kordon mögé szorulnak, majd dobozokba kerülnek és munkások veszik birtokukba a területet. Készültünk erre, mégis váratlan volt, tudtuk, hogy eljön, mégis bíztunk abban, hogy mégsem.
Az első demonstráció óta eltelt lassan 3 hónap, s mi azóta is, napról-napra, óráról-órára követjük a magunk által megírt forgatókönyvet. Tiltakozunk, beszélgetünk, beszédeket mondunk. Három hónapja tesszük ezt közösen, hol ötvenen, hol százötvenen, hol némán, hol hangosan. Nem vagyunk naivak, ismerjük a hatalom arcát. Tudtuk, hogy az emlékmű felépítését megakadályozni nem tudjuk. Az felépült, mert a kormányzat így akarta. Mert amiről a kormányzat dönt, az meg is valósul, függetlenül attól, sért-e emberi méltóságot, érzést, meggyaláz-e emlékeket. Mindez nem számít. Ami számít: az erő, az arrogancia. Állni fog. Miért? Csak.
Eltelt tehát 3 hónap, és én azt gondoltam, már nagy megdöbbenést semmi és senki nem kelthet bennem az emlékműről alkotott véleményével. Ám ekkor megszólalt Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, aki a Heti válasznak nyilatkozva a következőket mondta: "Odáig jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát, és az áldozatiságot ki akarják terjeszteni azokra a nemzedékekre is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el."
Tudja asszonyom, milyen előnyünk származik felmenőink tragikus sorsából? Könnyen tudunk sírni. Könnyebben, mint bárki más. Személyes örökségem, hogy soha nem ismerhettem meg anyai nagyapámat, mert elvitték munkaszolgálatra, és soha nem hozták vissza. Sokunk családtagjainak évekre, évtizedekre volt szüksége ahhoz, hogy az emlékeket, az átélt borzalmakat feldolgozza. Többen közülünk soha nem tudtak már teljes életet élni. Sokunknak évekbe telt tudomásul venni, hogy édesapja, édesanyja, testvérei, nagyszülei krematóriumok áldozataivá váltak. Örökségünk pedig, igen tisztelt asszonyom, az értetlenség, az emlékezés, a gyász, és a fájdalom. Igen, gondoskodnunk kell arról, hogy soha ne merüljön feledésbe a holokauszt gyalázata, hogy gyerekeink és unokáink vigyék tovább az emlékezést, a tiltakozást minden kirekesztés, megkülönböztetés ellen! Ez a mi dolgunk, ezt hagyta ránk a történelem, s én ennek a kötelességemnek teszek eleget, amikor liberálisként 90 napja minden este a Szabadság térre megyek tiltakozni a történelemhamisítás ellen - nagyszüleim nevében.
A történelemben rengeteg a hazugság. De a technika fejlődése, az emberi tudás már nem teszi lehetővé, hogy egy hatalom mindent, ami volt, töröljön, átírjon, megsemmisítsen. Az adatok benne vannak a könyvekben, a számítógépekben, keringenek a világhálón, az emberi fejekben, a szívekben, az emlékezetben. Szobrokat lehet átfaragni, lehet új eszmékhez új emlékműveket emelni, de gondolatok, érzések átszabásához kevés a regnáló hatalom.
A Szabadság téri szobor elkészült. Egyelőre még kordonok takarják, nem látni, hogy pontosan mi van a felhúzott falak mögött. De mára már nem is ez a lényeg, milyen lesz a szobor, mit ábrázol majd, hiszen ami a téren áll majd, nem állít emléket semmilyen megszállásnak, egyetlen áldozatnak sem. Nem emlékezik az egyetlen korszak egyetlen eseményére sem. Aminek a jelenlegi kormány emléket állít, az nem más, mint saját hatalmi arroganciája, a kormányzati gőg, a demokratikus értékrend semmibevétele, a társadalmi párbeszéd mellőzése, a történelem meghamisítása, a politikai érdek. Ezt fogja jelképezni az a valami, ami most a Szabadság téren épül.
Ki lesz vajon az, aki majd elsőként virágot helyez a talapzatára?
