Ilyen az, amikor a taps nem megtörténik, hanem kitör: az Utóélet utolsó képkockája után hujjogva, füttyögetve, lelkes tapsban tört ki a közönség a magyar film mindkét vetítésen. A friss kelet-európai munkákból válogató East of the West szekcióban versenyző Utóéletet végig nevette a közönség, s még közbe is tapsoltak.
Zomborácz Virág, akit inkább néznénk zsenge egyetemistának, mint egy nemzetközi filmfesztivál komoly díj-esélyesének a törékeny alkatával, láthatóan és hallhatóan nagyon elkapott valamit ebből a mi abszurdan, groteszkül, nevetségesen kétségbeejtő igyekezetünkből, hogy megtaláljuk önmagunkat és megálljunk a talpunkon.
Az utóélet ugyan egy szorongásosan neurotikus fiatalemberről szól, akit a papa még a halála után is hatalmában tart, s folyvást kísérti őt minden tevékenységében, de azért lássuk be, a félelem, a bizonytalanság, a pozitív megerősítések hiánya mindannyiunkat érintő kortünetnek mondható. Zomborácz Virág ebbe a korhangulatba helyezte a hatalmi játszmákat produkáló apa és a megfelelni akarás szerepébe szorított fiú ütközéses kapcsolatát, sok humorral és kőkeményen.
A film humora, a párbeszédek és szituációk hol mellbevágó, hol bájos komikuma az Utóélet legnagyobb erénye. Igaza van Csákányi Eszternek, a film fontos szereplőjének, aki a Karlovy Vary-i közönségtalálkozón elmondta, rendkívül örül a film sikerének, örül, hogy elevenen hat a film derűje és groteszk humora, mert ma nagy szükségük van az embereknek erre, otthon, Magyarországon is.
Azt is elmondta, élvezet volt az elsőfilmes rendezővel dolgozni, aki nagyon pontosan tudta, hogy mit akar és keményen megdolgoztak mindannyian azért, hogy úgy hassanak a jelenetek, ahogy kell. A közönség határozott szeretete szólalt meg a kérdésekben, amelyekre válaszolva a rendező elmondta, forgatókönyvírói évfolyamon végzett, s első forgatókönyve felkeltette Pusztai Ferenc producer érdeklődését, s egy nemzetközi forgatókönyv-pályázat sikere után kezdtek el együtt dolgozni azon, hogy rendezőként is debütálhasson a filmmel.
Maga az egészen szokatlan és nem csak meghökkentően vicces, hanem a valósággal meghökkentően kacérkodó kísértettörténet egy családi tragédia hatására született meg benne, s miután olyan családban nőtt fel, ahol minden bajt és bánatot humorral oldattak, maga is ezzel élt első forgatókönyvében. "A film az én gyászmunkám", mondta Zomborácz Virág az Utóéletről, amelynek fesztiválpremierjére népes alkotógárda kísérte el, köztük Csákányi Eszter, az amatőr főszereplő Kristóf Márton és Pusztai Ferenc producer.
És még két jó hír a magyar film javára. Most hirdették ki Karlovy Varyban az Európai Parlament minden évben odaítélt LUX-díjának idei tíz jelöltjét, akik közül egy nemzetközi grémium választja ki év végére a nyertest. A várományosok között idén ismét van magyar jelölt: Mundruczó Kornél Fehér Isten című filmje, amely a cannes-i nemzetközi siker után Európa támogatni érdemes teljesítményét képviseli a listán.
A másik hír egy réztábláról szól, amely a nevezetes Pupp Szálló előtt kialakított hírességek terén van bebetonozva másik 63 réztábla társaságában a macskakövek közé. Ez a réztábla Szabó István rendező, mint a hotel egyik híres lakója nevét őrzi, olyanok mellett, mint mondjuk Mária Terézia és Milos Forman.
És ha már a halhatatlanság alázatra intő témájánál tartunk, Karlovy Varyban megérintette a lelkeket az a nehezen megnevezhető gyönyörűség, amit a soha nem múló szellemi nagyság ébreszt. Parasztosan szólva filmtörténeti élménynek lehettünk tanúi, amikor majd félszáz évvel az első premier után ismét megnézhettük Jirí Menzel halhatatlanját, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, digitálisan felújítva.
Hihetetlenül szép ma újra a fiatal forgalmista csetlése-botlása a szüzessége elvesztése érdekében, mielőtt felrobbantani indul a megszálló nácik egy vasúti szállítmányát - ha lehet, a film ma még szívet melengetőbb, elevenebb, megkapóbb élmény, mint 48 éve. Minden pillanata egy csoda. Bohumil Hrabal és Menzel halhatatlan csodája néhány hétköznapi emberről egy isten háta mögötti kis vasútállomáson.
Menzel a fehér öltönyéhez viselt hetyke rózsaszín ingben és rózsaszín cipőben lépdelt fel a színpadra, és többek között feljött vele egy joviális, gömbölyded asszonyság is, akiről meg nem mondanánk ma, hogy filmtörténeti jelenet szereplője a popója. Jitka Zelenohorská, a ma barátságos nagymama kinézetű asszony volt az a vidám kislány, akinek a popójára rákerültek az állomás pecsétjei bámulatosan gyengéd és erotikus hangulatban.
Állítólag a cseh szexshopokban pecsételőt is árusítanak… (Mint kiderült, a lepecsételt popójú kislánynak magyar volt a nagymamája.) Ott volt a színpadon egy szélütésből lábadozva az egykori forgalmista tanonc Milos is, aki a csehek legkedveltebb énekese lett, Menzeltől megtudtuk, legközelebbi felújításra a Sörgyári capriccio című filmjét választotta, s mindjárt hozzátette, a költségvetés azonban bizonytalan, s amennyiben az állami dotáció elmarad, a saját pénzéből tesz hozzá az összeghez. Szép, új világ.
És itt volt a nemzetközi filmfesztiválon Mel Gibson, sokkal rokonszenvesebb kiadásban, mint egy remek színészként indult, ám rosszhírűvé vált világsztártól várnánk. Visszafogott volt és barátságos, az életművéért kapott Kristály Glóbusszal a kezében a megtiszteltetésről beszélt, s arról, hogy nincs csodálatosabb dolog számára, mint a történetmesélés.
Ezért szereti a filmet rendezni, a neki érdekes történeteket akarja megosztani másokkal. Bevallotta, színészként Zeffirelli Hamletje volt élete legnehezebb filmes szerepe, és bár sokféle filmben játszott, azon a forgatáson tanult a legtöbbet.
