Egyesek szerint Renzi született zseni, amit az is bizonyít, hogy sikerül véghezvinni a szenátus reformját, amire elődei nem voltak képesek, mások viszont úgy vélik, szájhős, aki elodázza a jelentős gazdasági reformokat. Bármi legyen is az igazság, Renzi európai szinten megkerülhetetlen tényezővé vált.
Az olasz miniszterelnök példája mutatja, energikus fellépéssel mennyi mindent el lehet érni. Az európai parlamenti választáson meglepően jó eredményt ért el, Demokrata Pártja arányait tekintve a legtöbb szavazatot zsebelte be a többi európai balközép párthoz viszonyítva.
Olaszországban igen népszerű Renzi, sokaknak nemcsak merész fellépése tetszik, hanem az is, hogy időnként szembeszáll egyes európai tényezőkkel, s hevesen követeli a szigorú költségvetési előírások felvizezését.
Kicsit Nicolas Sarkozy volt francia köztársasági elnökre hasonlít, ő is mintha örökmozgó lenne, s kiváló érzéke van ahhoz, hogy minden helyzetben rá vetüljön a reflektorfény. Július elseje óta ráadásul Olaszország tölti be az EU soros elnöki tisztségét, így az unió tisztségviselői is rá figyelnek majd.
Renzi már olasz miniszterelnökké választásakor is hazája társadalmának radikális reformját ígérte, kezdettől fogva azt hangoztatta, hogy a növekedésre, a munkahelyteremtésre kell helyezni a hangsúlyt, s nem a megszorításokra. Ígéretet tett arra, hogy a nyári szünet után meghirdeti ezer napos radikális reformprogramját szintén azzal a céllal, hogy beindítsa a növekedést.
Berlinben aggodalmat keltett az olasz kormányfő megszorításokkal szembeni fellépése, ám fontos szövetségesre tett szert Francois Hollande francia elnök személyében. A kancellár helyzetét az is nehezíti, hogy koalíciós partnere, a szociáldemokrata párt elnöke, Sigmar Gabriel szintén egyetért Renzi célkitűzéseivel.
Merkel ugyan nyíltan nem bírálta Renzit, de alighanem neki is szerepe lehetett abban, hogy a német jegybank elnöke, Jens Weidmann heves vitába bonyolódott az olasz miniszterelnökkel. A német közgazdász egyenesen azt állította, hogy Róma a reformok elodázásával lelassítja az eurózóna országainak magához térését.
Hozzátette, Rómának először teljesítenie kell ígéretét, mely szerint strukturális reformokat hajt végre. Kifejtette, Olaszország túl "nagyvonalúan" alkalmazza a költségvetési előírásokat. Élhetünk a gyanúperrel, hogy Angela Merkel pontosan ugyanígy gondolkodik a kérdésről.
Weidmann ugyanis korábban a kancellár egyik legfontosabb gazdasági tanácsadója volt, s feltehetően beleegyezése nélkül nem is indított volna ilyen heves támadást az olasz kormányfővel szemben.
Azt azonban sem a német, sem az olasz kormány nem merné vállalni, hogy ilyen kemény vitát folytasson miniszterelnöki szinten az európai nyilvánosság előtt. Renzi mindenekelőtt hangsúlyozta, nem a német kabinettel, hanem csak a jegybank elnökével van nézeteltérése.
Visszautasította, hogy a Bundesbank beleszóljon az olasz gazdaságpolitikába, majd mondandójába némi populizmust beleszőve azt közölte, "Európa a polgároké, s nem az olasz vagy a német bankároké".
Olaszország számára a hatalmas államadósság jelenti a legnagyobb fejtörést. A bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított államadósság eléri a 130 százalékot. Bár az utóbbi években több kormány is kísérletet tett az adósságállomány csökkentésére, a mélyreható strukturális reformok rendre meghiúsultak, a kormányok visszavonulót fújtak, nem merték elfogadni a népszerűtlen intézkedéseket.
