Tudjuk, mostanában az RTL klub híradójában tárgyaltak minden más belpolitikai hírt és témát elhomályosítanak a nyilvánosság előtt; a honi tévénézők eleddig bulváranyagokkal jóllakatott többsége naponta esik egyik meglepetésből a másikba, amint a reklámadó-háború jóvoltából váratlanul sok mindent megtudhat a kormánytagok és csatolt részeik igazán tempós vagyonosodásáról. Kétségtelen, nem lehet eléggé értékelni az RTL újabban támadt elszántságát e kényes információk közzétételére, s az is természetes, hogy a média más fórumain ennek a missziónak rendszeres és élénk visszhangja támad.
Mindazonáltal kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy a legnagyobb nézettségű kereskedelmi csatorna kínálatán kívül is akadnak fontos témák, amelyeket vagy nem érdemesítünk egy-egy rövidhírnél többre, vagy letudunk a kurrens szenzációkhoz képest marginális tudósításokkal. Ahelyett, hogy legalább annyi teret kapnának, mint mondjuk az L. Simon László miniszterelnökségi államtitkár által működtetett hűbéri láncolat - egyébként korántsem elhanyagolható jelentőségű - feltérképezése. Elszórt, rapszodikusan felbukkanó sajtóanyagok foglalkoznak ugyan például az egészségügy krónikusan kétségbeejtő helyzetével, de mindazok az anomáliák, amelyek ezt az "életbevágó" jelentőségű ellátórendszert folyamatosan terhelik, nem állnak a legnagyobb hatású orgánumok fontossági sorrendjének élén.
Amikor négy év lankadatlan sikerpropagandája után minden indoklás nélkül leváltották a területért felelős államtitkárt, Szócska Miklóst, helyére az a Zombor Gábor került, aki egykori kórházigazgatóként alighanem ismeri annyira új feladatkörét, hogy beiktatása után felelősséggel szedhette le a keresztvizet lényegében mindarról, amire elődje oly büszke volt. Zombor nem tagadta a növekvő kórházi adósságállomány veszélyes kezeletlenségét, az orvosok és a betegek közös elégedetlenségét, az irányítás alapvető zavarait. S bár megígérte a rendszer általános reparációját - arra azonban nem adott magyarázatot, hogy az miért nem történt meg már az előző kormányzati ciklusban.
Most, hogy a Semmelweis-nap alkalmából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere díjakat és elismerő okleveleket adományozott az arra érdemesnek ítélt egészségügyieknek, először is személyes szakmai helytállásukat méltatta, mint a "sikerek" zálogát - és nem is lett volna ezzel semmi baj, ha aztán nem tért volna rá az aktuális kormányzati feladatokra. Azt találta mondani ugyanis, hogy most majd "integrálni kell az egészségügy nagy rendszerébe" az eddigi fejlesztéseket, mégpedig a finanszírozási igényekkel együtt. Tehát szavaiból megint csak az derült ki, hogy minderre eleddig nem került sor.
Vajon miért? Miért, hogy ma már Magyarországon mintegy hatvanezer beteg vár hónapokat különböző műtétekre - hacsak nem vállalja a beavatkozások tetemes költségeit. Mert arra természetesen van már lehetősége, ha módja nem is feltétlenül. A Gazdasági és Fejlesztési Világszervezet, az OECD e hét elején tette közzé legfrissebb statisztikai jelentését, vagyis a 2012-es év már kiértékelt adatait, amelyek arra vallanak, hogy a magyar egészségügy állami és magánszektorának GDP-arányos kiadása együttesen is mindössze 8 százalék volt, szemben a vizsgált országok 9,3 százalékos átlagával. Az OECD 34 államában már 2011-ben is nőtt az egészségügyre fordított összeg, míg nálunk akkor sem érte el a válság előtti 8,6 százalékos átlagot. Magyarán: a romló hazai tendencia már jóideje ismert volt. És a statisztikai jelentés nem hozott újdonságot a Magyarországon várható élettartam vonatkozásában sem; az OECD-országok közül a harmadik legalacsonyabb mutató a miénk. A rák halálozási aránya pedig itt a legrosszabb, de a szív-, és érrendszeri betegségek okozta halandóság alapján is a második helyet foglaljuk el.
Noha ezek a mutatók évek óta nemigen változnak, mégsem késztették arra a népjóléti intézkedéseivel szünet nélkül kampányoló Orbán-rezsimet, hogy érdemben javítson az ellátás színvonalán. Ellenkezőleg: a szinten tartásra sem áldozott eleget. Az előző ciklusban súlyos milliárdokat vont ki a rendszerből, miközben tétlenül nézte, hogy az orvosok egyre növekvő számban vállalnak külföldön munkát. A kormány legfőbb törekvése kimerült a kórházak erőltetett államosításában, ám ennek ellenére - vagy épp ezért? - a 104 önkormányzatoktól átvett intézmény háromnegyede már 64 milliárd lejárt adósságot cipel, elkerülhetetlen konszolidációjuk időpontját pedig mindig odébb tolják. Miután több helyen már a napi üzemmenet került veszélybe, Zombor államtitkár ígért némi segítséget nyár végére, ami legfeljebb 10-15 milliárd lesz, holott a minisztériumi kórházaknak legalább 100 milliárd gyorssegélyre volna szükségük a kielégítő működéshez.
Nos, akkor vessük össze ezt az elháríthatatlan igényt történetesen a tervezett városligeti múzeumnegyed 150 milliárdos költségével. Függetlenül attól, mi a véleményünk erről a nagyralátó beruházásról, annyit a fentiekre való tekintettel bízvást mondhatunk, hogy az országnak csakúgy nincs rá pénze, mint például a stadionmánia termékeire.
És csak az tartsa ezt demagógiának, aki még nem került kórházba.
