Egy régi történettel kezdeném, amelynek szem- és fültanúja voltam. Akkoriban készítettük a "sóskának" becézett, hányatott sorsú irodalomtörténetet az Irodalomtudományi Intézetben. Lektoraink sehogy sem voltak kibékülve vele, az értekezleten le is szedték rólunk a keresztvizet. Különösképp az irodalmi élet egyik legnagyobb hatalmú személyisége, Pándi Pál, aki a pártszerűséget hiányolta belőle, s hevesen ostorozta a polgári írók értékítéleteinek pozitívumait. "Egyesek azt hiszik - mondta egyebek között -, hogy a mundér becsületét védem, pedig csak jogos bírálatomat fogalmazom meg."
Az egyik hozzászóló Szerb Antalné. Klári néni röviden csak ennyit mondott: "Palikám, a mundér becsületét nem úgy kell megvédeni, hogy telesz…juk!"
Ez az akkor derűvel fogadott mondat jutott eszembe a botrányos angol érettségi egyik reflexióját olvasva. "A köznevelési államtitkárság szerint - a Népszava május 15-i híradásából idézem - az ügyben nem tart sem szükségesnek, sem lehetségesnek rendkívüli intézkedést." Mert ugye, ügy azért van. Még csak nem is az a lényege, hogy a szöveg nehéz volt, s a felvétel technikai megoldása "megnehezítette az érthetőséget is".
Az "ügy" lényegét másutt keresném, mégpedig az államtitkárság magatartásában és rendíthetetlen fensőbbséges elzárkózásában. A kérdés: a hivatal az oktatásért van, vagy önmagáért? Elnevezése azt sejteti, hogy a közösség oktatása ügyének előmozdításáért hozták létre, tehát azokért van és azoknak az ügyét kellene szolgálnia, akik oktatásban részesülnek, tehát a diákokért. Erről azonban szó sincs. A hivatal görcsös elszántsággal önmagát védi azokkal szemben, akiknek ügyét kellene előmozdítania. Amikor a különböző pártprogramokat és ígéreteket halljuk, mindig kiemelt téma a bürokrácia elleni harc, annak visszaszorítása. Ez a hivatal, pontosabban nyilatkozatai és hozzáállása pont a szándék - helyes szándék! - ellen dolgozik. Nem szolgál, hanem kinyilatkoztat, védeni akarja azt a bizonyos mundért, amely a szaktanárok szerint is bűzlik.
Azt a kérdést vetette fel egy joggal dühöngő szülő, milyen nyilatkozatot fogalmazott volna a hivatal, ha valamelyik tekintélyes politikus gyereke esett volna a szórásba, lett volna az angol érettségi kárvallottja. Nem valószínű, hogy közleményben tolták volna el maguktól a felelősséget, hanem illő sebességgel a tettek mezején vitézkednének, s kiderülne, hogy korrekcióra mégis van lehetőség. Így azonban - nincs, nem lehet, nem szükséges. A szülő és a nagyszülő is ezeket a szavakat morzsolgatja: ez a hivatal teljesen felesleges, jobb lenne, ha egyáltalán nem is létezne, vagy legalább a diákok érdekeiben cselekedne, nem a saját tévedhetetlenségét bizonygatná.
Szánalmasnak mondhatnánk a történetet, ha nem a gyerekek bőrére menne, nem jövőjüket veszélyeztetné. Így azonban inkább az oktatásügyért felelős, legmagasabb személyhez fordulva javasolnánk: tegyen rendet ebben az intézményben, s ne hagyja, hogy munkatársai kényük-kedvük szerint packázzanak a fiatalokkal és szüleikkel. Az öreg Cato folyvást azzal zárta felszólalásait: "Egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani!" Némi módosítással ma is érvényes a mondás.
