A tavaly 40. életévét betöltő Muzsikás fáradhatatlanul húzza: éppen csak hazaértek egy Japánban rendezett komolyzenei fesztiválról, e beszélgetés megjelenésekor éppen Párizsban játszanak, majd keddi hazatértükkor a repülőtérről egyenesen a Kékestetőre hajtanak a „Muzsikál az erdő” fesztiválra, pénteken pedig az óbudai Fő téren lépnek fel „Szól a kakas már…” című koncertjükkel.
-Évekkel ezelőtt Olaszországban fedeztük fel azokat a nagy ingyenes nyári szabadtéri koncerteket, amelyeket szinte minden városban megrendeztek. Csodálatos színpadok, minőségi zenék, amelyek részévé váltak a mediterrán létnek – meséli Hamar Dániel - Ezt valósították meg Óbudán, amely a maga gazdagságával, sokféleségével egyfajta szimbóluma is a fővárosnak. A mostani koncerten együtt lesz a népzene, az ének és a tánc hármas egysége. Önmagában egyfajta misztérium, ahogy ez Magyarországon kialakult, másrészt viszont a homo sapiens minden kultúrában létrehozta a nyelv mellett a zenét, a táncot, az éneket. Ahogy Kodály Zoltán mondta: a zene az emberi lét része, ami semmi mással nem pótolható. Mi olyan zenét örököltünk itt a Kárpát-medencében, ami valóságos csoda az egymásra épülő kultúrákkal, ugyanakkor minden mástól különbözik, akárcsak a nyelvünk. Az, hogy a falu ezt ilyen sokáig megőrizte, lehetőséget adott arra, hogy két olyan zseni, mint Kodály és Bartók, száz évvel ezelőtt elkezdhesse gyűjteni, és tudományos igényességgel rendszerezni. Majd 70 évvel később a mi nemzedékünk használatba vette ezt a zenét úgy, hogy mi nem ebbe születtünk, de nekünk még lehetőségünk volt arra, hogy az autentikus zenével való találkozás élményét megéljük, Erdélyben, Szatmárban, Dél-Dunántúlon, Gyimesben. Hihetetlenül megváltoztatta az életünket és akkor jöttünk rá, hogy ez a zene a modern életünknek is része lehet. Ugyanis minden zene, ami a mai emberhez tud szólni, „modern” zene.
-A 70-es években elindított magyar táncház-mozgalom, amelyben a Muzsikás is úttörő szerepet játszott, jó tíz évvel megelőzte azt a nemzetközi áramlatot, amelyet ma „világzenének” neveznek.
-Sok szerencsés összejátszása volt a dolgoknak. A „falusi” és az „urbánus” kultúra kettőssége, ami Magyarországon létezik, nem jellemző Európában. E kettősség legjobb példája maga Bartók Béla, aki a New York-i Carnegie Hallban frakkban lép fel, mint a világ egyik legnagyobb zongoraművésze, és ugyanő hátizsákkal, bakancsban, faluról falura járva, az út porát nyelve gyűjti azt a zenét, amelyből aztán a 20. század modern zenéje kialakul. Európában ezt a tradicionális kultúrát eltűntette a polgárosodás, pedig még Bach vagy Mozart zenéjében jelen van a hatása. A trianoni tragédia nyomán a nemzet nagy része olyan államokba került, amelyek kivétel nélkül nacionalista politikát folytattak. Az elnyomó politikával szembeni ellenállás az önmegtartás, a hagyományok megőrzése nagyon fontossá vált. Ezért élhettük meg azt, hogy amikor átléptük a határt, útlevéllel a kezünkben hallhattuk meg az igazi magyar zenét. Így e tragédia egy kultúra megmaradását eredményezte. Ez a példa másutt nemigen alkalmazható, ugyanakkor a mi nemzedékünk ugyancsak vissza akart nyúlni a gyökereihez, hiszen ebből tud építkezni – az egész „világzenei” mozgalom ezen alapszik. A táncház-mozgalommal egy városi fiatal tudatosan „visszatanulhatja” az eltűnőben lévő kultúrát. És már látjuk, hogy példánkat követni próbálják például Finnországban, Lengyelországban. Legyünk nagyon büszkék erre! Ezt ismeri el a WOMEX-díjunk is (nemzetközi világzenei díj), amelyet korábban csak „igazi” tradicionális zenészek, zenekarok kapták meg. Mi voltunk az elsők, aki nem „beleszületettek” voltunk és európai zenekarként is elsőként kaptuk meg.
Van egy nagyon gazdag hagyományunk, amiből egyaránt lehet alkotni közösségi zenét vagy színpadi produkciót. Ez utóbbi ennek a zenének bizonyos fokú átformálását teszi szükségessé. Egy lakodalomban való személyes részvétel élményét lehetetlen a színpadon megvalósítani. A színpadnál óhatatlanul elválasztódik egymástól a zenész és a befogadó közönség, ilyen körülmények között kell a kapcsolatot létrehozni.
-A pénteki koncert két rendezvény-sorozatba is illeszkedik: az Óbudai Nyár mellett a holokauszt 70. évfordulójához is kötődik a máramarosi zsidó zenék megszólaltatása.
-Ezt a zenét nagyon gyakran játsszuk, külföldön is, különösen Amerikában van nagy hatása. Valószínűleg azért, mert ez sem található sehol másutt. Kodály Zoltánnak meggyőződése volt, hogy létezhet valahol hagyományos zsidó falusi zene. Ehhez földműves életmód kellett, és Európában zsidók nem lehettek földművesek, ez alól csak Erdély és a Nyírség egy része volt kivétel. Ezért elküldte tanítványát, a makói zsidó kántor családból származó Simon Zoltánt e zene felkutatására. Ő talált is sok szép zenét, csak a második világháború után zavaros helyzet nem tette lehetővé, hogy ebből kiterjedt gyűjtés legyen. A történet egészen a 80-as évek végéig megrekedt, akkor találkoztunk Simon Zoltánnal, aki elmondta, hogy hangfelvételek nincsenek, csak lejegyzett dallamok és mi játsszuk el őket úgy, ahogyan mi zenélünk, mert ezek a zsidó zenészek rendszeresen átjártak az erdélyi magyar falvakba, lakodalmakba. Néhány dallamot rekonstruáltuk „érzelmi alapon”, és a felvételeket elvittük Simonnak, akinek elkezdtek potyogni a könnyei: „Ó, ha ezt Kodály Zoltán megérhette volna…” – mondta. Aztán 1990-ben, Ceausescu bukása után volt hat év után először lehetőségem, hogy Erdélybe menjek – tiltólistán voltam a Securitaténél – ennek a zenének felkutatására, de úgy tűnt, hogy nincs senki zenész, aki túlélte volna a háborút, a vészkorszakot. Aztán egyszer csak ölünkbe pottyant a szerencse: román zenészek igazítottak el minket, hogy van egy öreg cigányprímás, aki zsidó zenészekkel muzsikált együtt a háború előtt. Így jutottunk el Gheorghe Covaci („Kovács Gyuri”) bácsihoz – Cioata volt beceneve – Farkasrév máramarosi faluban élt, tőle és más cigányzenészektől nagyon sok mindent megtanultunk. Felépítettünk tehát egy zenét olyan morzsákból, amelyek mind hitelesek voltak, de az eredeti élményt már nem tudtuk átélni. Ezekből a nyomokból született meg a Szól a kakas már, a Bartók-lemezünk mellett a legsikeresebb az egész világon, ezt az egész zsidó közösség ismeri. Egyszer az egyik legnagyobb zsidó zenei fesztiválra, Krakkóba kaptunk meghívást. A fesztivál végén a Hászid táncokat együtt muzsikálta az összes résztvevő zenész. A magyar népdalból lett Szól a kakas márt, ezt a Messiás-váró éneket még Izraelben is hallottam magyarul egy rabbitól, aki amúgy nem tudott magyarul.
-Munkásságotok folyamatos értékmentés és élményszerzés…
-Nagy örömmel tesszük! Olyan jó lenne, ha ez az ország egy kicsit jobban hinne magában. Gondoljunk bele, hogy ez a kis ország itt Európa közepén tudományban, kultúrában, zenében nagyhatalom. Olyan szellemi értékeket adtunk a világnak, ami kis létszámunkhoz képest különösen tiszteletre méltó. Ennek része a magyar népzene, amit ma már az egész világ elismer. Nemrég voltunk Japánban egy komolyzenei fesztiválon, amelyet három városban rendeztek, és ebből kettőt mi nyitottunk meg. Az egyiken csak magyar népzene szólt, míg a másikon négy tenor mellett léptünk fel. Két hét alatt 13 koncertünk volt, óriási színpadokon. Többek között Tokióban az International Forum legnagyobb koncertteremben, ahol ötezren voltak. Japánban vannak a magyar néptáncnak rajongói és olyan zenészek, akik magyar népzenét játszanak, még kalotaszegi zenekar is működik. Ezt azért fontos itthon tudni, hogy legyünk tisztában az értékeinkkel, higgyünk magunkban. Bartók nevét az egész világon ismerik, a Kodály módszer ontja a tehetségeket Kínában, Londonban létezik Royal Kodály Institute, de említhetnénk a világ egyik legjobb vonósnégyesét, a Takács kvartettet. Vagy gondoljunk a magyar Nobel-díjasokra. Ez az, amivel mi ki tudunk emelkedni: az oktatás, a tudomány, a művészet. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy jó zenék szólaljanak meg szabadtéri színpadokon, hogy közel vigyünk az élményt az emberekhez. Remélem, megérem, hogy az oktatási rendszerben újra sok énekóra lesz. Kodály azt szerette volna, ha az ének minden nap ott lenne az iskolákban.
-Számomra úgy tűnik, hogy a 21. század elejére a különböző zenék, a „komolyzene”, a népzene, a jazz, az igényes rock-zene összeérnek. Egyetlen kulturális örökséggé válnak.
-Széken találkoztunk egy öreg prímással, Ádám Istvánnal. Azt hiszem, írástudatlan volt, de a zenéről mindent tudott. Kevés szavú, bölcs ember volt. Ő mondta nekem: „Fiatalember, csak két zene van a világon, jó zene és rossz.” Kérdeztem tőle: „Pista bácsi, mondja meg, mi a különbség?” „A jó zene igazat mond magának, a rossz zene meg hazudik.” Ilyen egyszerű. Az más kérdés, hogy milyen tudás és felkészültség kell ahhoz, hogy az ember a kettőt meg tudja különböztetni egymástól. Mert az egyik hasznunkra válik, a másik árt. Táplálékban már tudjuk, hogy nem szabad mindent megenni. Egy csecsemő ösztönösen tudja, hogy mi a jó és a mi rossz zene. Érdemes megfigyelni, hogy mire alszik el. Aztán később „átnevelik”, mert a rossz zene óriási üzlet, sztárokat kell csinálni és azokat lenyomni az ember torkán. A fogyasztói társadalom belenevelte az emberekbe, hogy amit rájuk erőltetnek, azt fogyasztani fogják. Ez borzasztó! Amit el akarnak adni, azt el is adják..
-Szerencsére egyre több emberben kialakulóban van egy természetes ellenállás ezzel szemben.
-Sajnos a tömegek nem így működnek. Az egérút mindenkinek adott, de a tömegek a reklámra harapnak. A fogyasztási cikkeket már úgy tervezik, hogy belekalkulálják a várható élettartamot. És ez vonatkozik a zenére is. Vannak azonban zenék, amelyek örök életűvé válnak, végigkísérik az emberek életét. És ez nem műfaj kérdése, nem attól függ, hogy háromperces dal, vagy hosszabb, hanem azon múlik, hogy igazat mond-e vagy hazudik. De ahhoz, hogy minél többen eljussanak odáig, hogy ki tudják választani a jó zenét, alulról kell építkezni. Micsoda egyszerű és nagyszerű gondolat volt Klebersberg Kunóé, aki azt mondta, hogy „Magyarország felemelkedéséhez az oktatáson át vezet az út.” Meg kell becsülni a családokat, a kiváló pedagógusokat. Mi ezért járjuk már tíz éve az iskolákat, ingyenes énekórákat tartunk. Jelenleg évente már 60 különböző iskolát látogatunk meg. Kapnak a gyerekek még egy kis könyvjelzőt is, hogy emlékezzenek az órára. Az a dolgunk, hogy a zene fontosságára felhívjuk a gyerekek figyelmét, és zenei élményt adjunk nekik.
-Az élő zene hatása semmihez sem fogható.
-Az élő zenét a legjobb bakelit sem tudja pótolni! A zenészek tudják, hogy a zene „közös élmény”. A koncerten mindenki zenél, amikor létrejön az a bizonyos misztérium, csak a zenész kezében van a hangszer, de nem ő diktál, hanem valami egészen megfoghatatlan, spirituális dimenzió jön létre. A materiális világban nagy szükségünk van a spirituális síkra. Lehetne élni nélküle, de miért vágjunk át a sivatagon, ha a virágos kerten is lehet? A zene mindennapi szükséglete a lelkünknek. A modern orvostudomány is kezd rájönni arra, amit Indiában már 5000 éve tudtak, hogy a betegségek többsége lelki eredetű. A lélek tisztán tartásához, napi mosdatásához a zene az egyik legjobb eszköz. Amikor a lelkünket gyógyítjuk, aktivizáljuk a szervezetünk öngyógyító erejét. Sajnos ma az a felfogás uralkodik, hogy a világ anyagi és megismerhető. De ez nem így van. Én űrfizikus vagyok, és a szakmám tele van hívő emberrel. Voltam olyan nemzetközi konferencián, ahol az egyik kolléga egyenesen lelkipásztor volt. Einstein mondta, hogy a tudomány és a hit kiegészítik egymást, mert más kérdésre válaszolnak: hogy milyen a világ, arra a tudomány válaszol, arra pedig, hogy miért olyan, a hit. Az ember legyen harmóniában önmagával, ez a legfontosabb.
-A harmónia része a zene, és általa az ember megismerheti saját mélyrétegeit.
-Amikor mi elkezdünk foglalkozni a népzenével, akkor először azt néztük, hogy mi ez a zene, aztán azt, hogy hogyan játsszák és végül a legfontosabb kérdést tettük fel: mi a szerepe ennek a zenének? Voltak a falvakban olyan emberek, akik reggeltől estig énekeltek, tőlük gyűjtött Bartók és Kodály is. Ha egy embertől sokat gyűjtünk és megnézzük a szövegeket, akkor az egész olyan lesz, mint egy gyónás, a saját élete van benne. Amikor a mai pszichiátria azt mondja, hogy a benned lévő feszültségeket tudod oldani a dolgok kimondásával, ezt a falusi emberek kiénekelték. Andrásfalvy Bertalan egyik előadásán mesélte, hogy egyszer egy gyűjtőkörútján kérdezte énekesétől, hogy ismeri-e a Három árva című dalt, mire az énekes azt felelte, „ne tőlem kérdezze, hanem a Marikától, akinek meghaltak a szülei, amikor kicsi volt.”. Ezt a szerepet át lehetne menteni a mai világba, kell, hogy működjön!
-A hét elején „átugrotok” Párizsba.
-Az UNESCO központjában lesz egy koncertünk a magyar hét megnyitásaként, este pedig a Párizsi Magyar Intézetben lépünk fel. Jövünk-megyünk és már megyünk is Kékestetőre.
-Tavaly volt a Muzsikás 40 éves, de az is csak „egy állomás” volt számotokra.
-Eszünkbe sem jutott volna, ha a Sziget fesztivál nem jelentkezik. Megkerestek bennünket és megkaptuk tőlük a „nulladik napot”. A két és fél órás koncerten számtalan kiváló vendégünk volt, köztük faluról jött énekesek, zenészek és táncosok, a Woven Hand amerikai rock-zenekar, Jandó Jenő, aki Bartókot zongorázott, az Amadinda… A felkérés arra ösztönzött minket, hogy visszagondoljunk az eltelt időre, a Muzsikás életpályájára. El sem akartuk hinni, hogy eltelt negyven év…Az élet persze nem állt meg. Azóta is folyamatosan készülünk koncertekre, lemezekre. A napokban hívtak meg bennünket egy olaszországi komolyzenei fesztiválra, ahol Brahms és a magyar népzene kapcsolatai állnak a középpontban. Összeállítottunk egy programot, amelyben Brahms négy magyar tánca szólal meg, körbevéve magyar népzenével, az azonosságok és a különbözőségek megmutatásával. Balogh Kálmán cimbalmossal megyünk. Készülünk egy-egy közös koncertre a Takács vonósnégyessel és az Amadindával is, velük lépünk fel majd a MüPában. Több lemezanyag is van a tarsolyunkban, valamikor be kellene menni a stúdióba. Nem állunk le…