Az úgynevezett Visegrádi Csoport kormányfői e hét elején Budapesten találkoztak, elbúcsúzandó az Európai Bizottság leköszönő elnökétől, José Manuel Barroso-tól. A találkozó tehát főként ceremoniális jellegű volt, bár akadt legalább három olyan téma, ami azért érdekessé tehette volna. Mindegyik Orbán Viktor személyéhez kötődött.
Először is, éppen a találkozó előtt támadt egy kissé pikáns aktualitás: a varsói lehallgatási botrány, és annak magyar mellékszála. Tudvalevő, hogy némely lengyel közszereplők meglehetősen szabadszájú hasonlattal világítottak rá Orbán és Putyin viszonyára, egyikük pedig extrém emlékeket idézett fel egy Budapesten tett, korábbi látogatásáról, amikor Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatója állítólag félreérthetően megjósolta, hogy a horvát olajtársasággal kapcsolatban ellene felhozott korrupciós vádat milyen manipulációval fogják majd elejteni.
Aztán itt volt a Juncker-affér; mire a visegrádiak összegyűltek Pesten, Orbán már egyedül maradt az Európai Néppártban a volt luxemburgi kormányfő uniós bizottsági elnökké választása ellen folytatott, a magyar külpolitika számára teljesen haszontalan akciózásában. Miután pedig a lengyelek, a csehek és a szlovákok is felsorakoztak a Junckert támogató Angela Merkel mögé, nyilvánvaló lett, hogy ebben a kérdésben Orbán a visegrádi csoporton belül nemkülönben elszigetelődött.
S végül, de nem utolsó sorban senki előtt nem lehetett titok, hogy a posztjától búcsúzó Barroso éveken át több mint feszült viszonyt "ápolt" az unióban folyvást renitens magyar kormányfővel - következésképp elvben kétesélyes volt, milyen hangnemben válnak el egymástól.
Nos, akik netán arra számítottak, hogy bármelyik témában elhangzik valamilyen markáns megnyilatkozás, azok tévedtek. A visegrádiak egyfajta reprezentációs alkalomnak tekintették a találkozót, legjobb arcukat próbálták mutatni a világnak, és eszük ágában sem volt nyilvánossá tenni belső ellentéteiket. Mindvégig a kölcsönös empátia jellemezte a rendezvényt; Tusk éppen csak egy mondattal utalt kormánya nehéz napjaira, a többiek pedig nem firtatták a lehallgatásokat, természetesen maga Orbán sem tett említést a rá vonatkozó kiszólásokról, és az Unió Bizottságának elnökjelölése ügyében sem hozta fel senki az egyébként köztudott ellentéteket.
Világossá vált, hogy egyvalamiben közös a visegrádiak érdeke, és ez nem más, mint a kohéziós alapokból való minél nagyobb részesedés. Tehát ennek szükségességét és áldásait ecsetelték vállvetve, és még Orbán is úgy döntött, hogy ezúttal feltétel nélkül méltatni fogja az uniós támogatások szerepét a magyar gazdaság - úgymond - fellendítésében. Olyannyira, hogy a "Nyugat hanyatlásáról" mindig kedvtelve előadott szövegeit félretette, s lemondott a "brüsszeli bürokraták" ostorozásáról is.
Orbán számára most mindennél fontosabb volt kormányzása sikerének aggálytalan hangoztatása, és ehhez nem illett volna, ha szapulja az uniót, vagy megenged magának bármiféle barátságtalan gesztust Barroso-val szemben. Inkább megint egyszer előadta, hogy Magyarország még a görögök előtt omlott össze pénzügyileg (ami tényszerűen nem igaz, mert egyáltalán nem omlott össze), de a 2010-es kormányváltás nyomán, "saját modellünk" révén nemcsak kilábaltunk a válságból, de az EU-nak köszönhetően "fejlődni is tudtunk". A támogatások nélkül - úgymond - nem lehetett volna egyszerre elindítani a gazdaság fejlődését, és biztosítani a költségvetés konszolidációját.
Raffinált retorika, meg kell adni. A miniszterelnök még az unió méltatására is hajlandó, ha ezáltal tovább dagaszthatja hamis politikai nimbuszát. Tudniillik az igazság az, hogy a kilábalás magyar modellje alapjában elhibázott volt, és be is fuccsolt: lebénította a növekedést, befagyasztotta a beruházásokat, és csupán többezer milliárdos megszorítások, valamint elhúzódó recesszió árán "konszolidálta" a költségvetést. Az uniós források legfeljebb a felszínen tartották a vircsaftot, de az unortodox - magyarán: esztelen - gazdaságpolitika a fejlődést nem segíthette elő. A visegrádi régióban máig Magyarország a sereghajtó; csak a lengyeleket és a szlovákokat tekinthetjük a gazdaság motorjainak.
Ám a sikerpropaganda kedvéért Orbán a V4 budapesti találkozóján visszamenőleg átírta még a Barroso-val, vagyis az uniós bizottsággal szemben folytatott "szabadságharca" történetét is, amikor minden további nélkül kijelentette, hogy "kiváló vitákat őrizhetünk meg az emlékezetünkben". A szóhasználat igencsak eufemisztikus. Miféle vitának volt tekinthető, amikor Orbán 2012-ben azzal sajnálta le az unió irányítóit, hogy nemhogy egy európai gazdaságot, de még egy vidéki kócerájt sem tudnak eligazgatni? Amire az unió történetében példátlan módon Barroso így reagált: "Orbán nem érti, mi az a demokrácia."
De az Orbán által kezdeményezett későbbi "viták" sem voltak magasröptűbbek. Sem maga a kormányfő, sem a nevében eljáró emberei nem tudták soha érdemi érvekkel megvédeni Brüsszelben vagy Strasbourgban a rezsim gazdasági és alkotmányozási ámokfutását.
A búcsú alkalmából Barroso azonban minderről úriemberként hallgatott.
