A hétfői ülésnapon pénzügyi mozgásterünket hosszú időre meghatározó előterjesztést tárgyalt az Országgyűlés. Az Oroszországi Föderáció Kormánya és Magyarország Kormánya között a az atomerőmű finanszírozásához nyújtandó állami hitel folyósításáról szóló megállapodás kihirdetése volt napirenden.
A közélet iránt érdeklődő volt politikusként kíváncsian vártam, hogy a szakmai bizottságok - elsősorban a költségvetési bizottság - milyen érvekkel támasztja alá a vitában: igen, Magyarországnak megéri felvenni ezt a brutális hitelt.
Bár képviselői munkám során megtanultam, hogy semmin se lepődjek meg, mégis sikerült, amikor a levezető elnök bejelentette: ennél a napirendnél a bizottságok "nem kívánnak előadót állítani", vagyis senki sem köti a közvélemény orrára a bizottsági üléseken elhangzottakat.
Nézzük, mi van ezen egyszerű bejelentés mögött. Nem kevesebb, mint hogy az Országgyűlésben a kormánypárti többséghez tartozó képviselők nem tartották fontosnak, hogy a széles nyilvánosságot biztosító parlamenti plenáris ülésen elmondják, hogyan is gyakorolták törvényes kötelezettségüket a bizottsági ülésen. Eddig ugyanis az volt a szokás, hogy minden napirend megtárgyalása a plenáris ülésen a bizottságokban elhangzottak ismertetésével kezdődött.
Véleményem szerint ez azért szükséges, mert a bizottsági ülésekről alig kap a közvélemény tájékoztatást, de azok az érdeklődő állampolgárok, akik még hajlandók nézni a parlamenti közvetítéseket, legalább egy rövid összefoglalót hallhattak az előzetes tárgyalásokról.
Különösen fontos lenne ez most, amikor az új Házszabály a bizottsági ülésekre "helyezi a hangsúlyt", csökkentve a plenáris ülésen a képviselők megszólalási lehetőségeit és teljesen kiírtva például a kétperces - valódi vitára is lehetőséget adó - hozzászólásokat.
Az Országgyűlés bizottságaiban ülő képviselőknek ugyanis dolguk, hogy ellenőrizzék a Kormányt. Erre kötelezi őket az Országgyűlésről szóló törvény, amely kimondja, hogy az állandó bizottságok - többek között - közreműködnek a kormányzati munka ellenőrzésében.
Az ott dolgozó képviselőknek tehát pártállástól függetlenül fel kell tenniük azokat a kérdéseket, amelyeket az állampolgárok tennének fel fontos ügyekben, de a választók átruházták ezt a jogot (és kötelességet) a képviselőikre.
Jelen esetben (is) ez nyilvánvalóan elmaradt. A kormánypárti képviselők most sem feszítették keresztre kérdéseikkel a beterjesztő Kormányt sem a bizottságokban, sem az Országgyűlés plenáris ülésén. Pedig az ügy súlya mindenképpen indokolttá tette volna. Ha még egy ilyen előterjesztésnél - amikor az ország évtizedekre szóló jelentős pénzügyi kötelezettséget vesz a nyakába - sincs valódi parlamenti vita, nem sok illúziónk marad.
Ha hozzávesszük a parlamenti ellenőrzés egyéb eszközeinek (interpelláció, azonnali kérdések) gyakorlatát, amelyek a kormánypárti képviselők részéről sokkal inkább a sikerpropagandát szolgálják, mint a kormány érdemi számonkérését, valójában költői a kérdés: ki ellenőrzi a kormányt?
