-A versenyt Magnús Ver Magnússon, a világ 4-szeres legerősebb embere szervezi, rendezi, az ő vendégei vagyunk Izlandon. Két évvel ezelőtt valahogy a fülébe jutott, hogy él Magyarországon egy nagyon erős óriásbébi és meghívást kaptam – meséli Ozy - Addig nem is hallottam arról, hogy ilyen világbajnokságot rendeznek „rokiknak”. Két hetem volt a felkészülésig. Nem voltam rossz formában, mert készültem egy fekvenyomó világbajnokságra, a technikai eszközökkel való edzésem azonban nulla volt. De bízva az „őserőben” azonnal igent mondtam. belevágtam. Lehet, hogy kicsit szerénytelenül hangzik, de a „mezőny fölé nőttem.” Tavaly szerették volna, ha megvédem a címemet, de nem sikerült, mert elígérkeztem egy másik világeseményre. Az idén még szerencsém is volt, mert előre hozták a versenyt nyárra, ősszel azért Izlandon nem olyan egyszerű a versenyzés, amikor az embernek látszik a lehelete. Ezúttal egy egyhetes viking-fesztivál attrakciójaként zajlott a verseny. Kicsit nehezebb volt, mint két éve, mert hoztak kiváló ellenfeleket, köztük egy kanadai fiút, aki tavaly a kerekes székesek között testépítő világbajnok volt, végül azonban sikerült. Izland azóta a szívem csücske, de remélem, hogy ez a versenyfajta jön majd „lejjebb” is Európában, esetleg itthon is rendezhetnénk hasonlót. Magnús szeretne Amerika felé is nyitni, szüksége van olyan karakteres „óriásbébikre” mint én, biztosítottam őt, hogy számíthat rám, nagyon szívesen dolgozom vele együtt.
Fotó: Facebook
- Hogyan jutottál el ezekhez az erősportokhoz?
- Kilenc évesen kezdtem a Szombathelyi Haladásban birkózni. Reményteljes versenyző voltam 17 éves koromig, és akkor egy motorbalesetben elvesztettem a jobb lábamat. Egy ilyen trauma mindenkinek nagy törést okoz az életemben, én azon szerencsések közé tartozom, aki viszonylag hamar túltettem magam rajta. Egy hónapig tartott csupán a mély kétségbeesés. Sokat segítettek ebben, akik mellettem álltak, bíztattak, hittek bennem, és nagyon fontos szerepe volt a talpra állásomban Deák Bill Gyulának, aki a mai napig jelen van az életemben. Már korábban is lejártam a klubjába, a balesetem után azonban sokat bátorított, hitet adott, kicsit utat is mutatott azzal, hogy miként jött ki a nyomorúságból. Meggyőződésem, hogy ha kicsit Nyugatabbra születik, világsztár lett volna, de nagyon jó, hogy a miénk, itt van a nekünk blues-életérzésével. Azóta is töretlen a barátságunk.
- Arra is volt példa, hogy összetévesztettek benneteket…és Bill is sportolt, focizott.
- Igen, voltak jó poénok, mindketten nagy darabok vagyunk, hosszú hajjal, szakállal, kértek már tőlem Bill-autógramot, megkérdezték, hogy mikor lesz koncertem..A baleset után volt két évem, amikor kerestem az utamat, haverokkal buliztunk, csajoztunk, koncertekre jártunk, de nem kellett semmi olyanba belenyúlnom, amit később megbántam volna, nem kellett alkoholistának lennem, hogy jól érezzem magam. Aztán rájöttem, hogy hiányzik az életemből valami, ami keretet, rendszert ad: a sport. Így esett a választás a fekvenyomásra, az erőemelésre. 1992-ben felkerültem Budapestre, a Marcibányi téri Mozgássérültek Állami Intézetébe, ott jött az ötletünk néhány „erősködő”, nagyszájú társammal, hogy edzeni kellene. Az akkori igazgató partner volt ebben. Az erőemelő szövetség felfigyelt ezekre a kis „hősökre” és versenyekre hívtak minket. Az első helyezések nagy lökést adtak nekünk. Az eredmények nyomán kieveztünk nemzetközi vizekre és miután ott is értünk el sikereket, elhatároztam, hogy leszek ennek a kis csapatnak az irányítója. 2000-ben elvégeztem a TF-en az erőemelő edző-szakot. Ekkor már sikerült világbajnokságról pontszerzőként hazatérnünk. Innentől kezdve kapcsolódtunk be a paralimpiai mozgalomba, de az épek között is versenyeztünk, mintegy kényszerből is, mert a „rokik” között nagyon kevés versenyt rendeztek.
-Ez vezetett Téged a nagy sikerekhez.
Parasportolóként felvettem a harcot ép társaim ellen és 2008-ban Franciaországban világbajnokságot nyertem. Nekem annyi hátrányom van, hogy nem tudok két lábbal letámasztani, meg kell találnom az egyensúlyt. Azóta négyszer lettem Európa-bajnok az épeknél, négyszer szólt nekem a himnusz világbajnokságon, és tartok a korosztályomban egy nehézsúlyú világrekordot fekvenyomásban, 225,5 kilogrammal. Bizarr, de egyben nagyon jó dolog, hogy azok segítenek fel a dobogó legfelső fokára, akiket legyőztem.
-Közben tovább képezted Magad.
-2004-ben újra beültem az iskolapadba, megszereztem a testépítő-fitnesz diplomát, és a sportrekreációt, hogy jobban tudjak utat mutatni a tanítványaimnak, fiúknak, lányoknak egyaránt. És a legjobb visszajelzés az eredmény. Ha kicsit személyeskedhetek: kedvesemmel, Kovács Andreával egyszerre lettünk világbajnokok 2012-ben Las Vegasban. A tanítványok sikere nagyobb öröm számomra, mint a sajátom, mert látom, hogy ki honnan indult el és hová jutott. A dolog kezdődik egy állapotfelméréssel és ott fejeződik be, hogy a győztes verseny után odajön hozzám és megköszöni: „Ez a Te munkád”, mire én azt felelem, egy frászt, ez a Te munkád, csak egy kicsit része vagyok én is.”…
-Sport kitölti az egész életedet.
-Ez a munkám, a hobbim, a szerelmem. De eddig csak a fekvenyomásról beszéltem. 1999-ben Szolnokon rendeztek szkander Európa-bajnokságot, és a szervezők bejöttek az intézetbe, mert akartak csinálni egy „para” kategóriát. Lementünk és szinte mindenki dobogós lett. Én jobb kézzel hatodik lettem, ballal egy bronzot húztam be. Ez is újabb motivációt adott. Azóta részesei vagyunk a szkanderos világnak. Ott még nem sikerült világbajnokságot elérnem, bár ott vagyok a világ élvonalában. Számolnak velem, van, aki fél tőlem, de van két török srác mumusom, egyszerűen nem bírok velük – egyelőre.
-Jövőre jön az újabb erősember-próba.
-Meg kell nyernem, érzem, hogy én vagyok a legjobb, nem adok az ellenfeleknek esélyt.
- A másik múlhatatlan szenvedélyed a zene.
-Nagyon korán megfertőzött néhány jó barátom, a klasszikus rock-zene és a blues elkísérte az életemet, és máig jelen van benne, annyira, hogy a sportot sem tudnám ilyen szinten űzni nélküle. Főleg a 70-es, 80-as évek mestereit szeretem, ha lehet, meg is nézem őket élőben.
Szabó Ozor János belső harmóniájához már csak egy gyermek hiányzik, de erre az örömre sem kell sokáig várnia. Párja Karácsonykor ad életet a kis bajnoknak. A „rettegett óriásbébi” jelenleg még jobban fél az apaszereptől, mint az erős emberektől….