Az ötlet 1981 őszén született meg Maurice Fleuret (1932-1990) zeneszerző agyában, aki a Jack Lang vezette kulturális minisztériumban a zene- és táncművészeti osztály vezetője volt. Szó szerint vette a „zene mindenkié” elvet, és készítetett egy felmérést, mely szerint Franciaországban legalább 5 millióan vannak, akik valamilyen hangszeren játszanak. 1982. június 21-én, az év leghosszabb napján szólították először az utcára a párizsiakat, hogy amatőrök és profik csak úgy jókedvükből muzsikáljanak. A Zene Ünnepe, franciául Fête de la Musique, szójáték is, mert egy más helyesírással (Faites de la musique) azt jelenti: zenéljetek!
Az ünnep azóta már az egész világon elterjedt, 110 ország 460 városában játszhatnak szabadon az utcai zenészek, ezen az egyetlen napon a rendőrök sem vegzálják őket. A 90-es évektől Magyarország is bekapcsolódott a rendezvénysorozatba.
A budapesti Francia Intézet ezúttal is fontos szerepet játszik az eseménysorozatban.Már szerdán erre hangoltak Olivier Degen fotóművész kiállításával, aki a jazz látható izgalmát ragadja meg képein.
A francia fotográfus először a 80-as évek végén járt Magyarországon, most tért vissza jazz-zenészekről készített érzékeny, emberközeli fekete-fehér fotóival. E képek néhány éve már egy albumban is megjelentek, de azóta is több országban kiállították portréit. Louis Sclavis klarinétos, Michel Portal szaxofonos, John Scofield gitáros nálunk is jól ismert arca tekint le a nézőre egy-egy ellesett pillanatukban, de látható például Ravi Coltrane, John Coltrane fiának sejtelmes hangulatú képe is.
Francois Corneloup francia jazz-szaxofonos - Fotó: Olivier Degen
A megnyitó előtt a művész interjút adott a Népszavának.
-Aztán mondják, zenéről nem lehet írni, nem lehet láthatóvá tenni. De mégiscsak lehet…
- Engem mindig az alkotás és az alkotó együtt érdekelt: ki az az ember, akinek a képzeletében megjelenik a mű? Így vagyok a szobrászokkal, a festőkkel, az írókkal is. Számos művész-portrét készítettem, aztán találkoztam Daniel Humair dobossal (annak idején Magyarországon Rhoda Scott jazz-orgonistával járt először), aki egyben festő is, ő vezetett be a jazz-muzsikusok világába. E találkozásokból nagyon mély barátságok születtek, sokat tanultam magáról a zenéről is. Egy idő után eljutottam odáig, hogy egyfajta kiváltságosként bemehettem hozzájuk fotózni a próbatermekbe, a stúdiókba, tetten érhettem a színfalak mögötti légkört. A koncertfotózás nem érdekel. François Marmande költő-barátomnak, aki egy verset írt e fotóalbumhoz, volt egy fantasztikus mondata: „Mit ragadhat meg a fotográfus a zenéből? A csendeket.” Éppen ez volt a legszebb számomra: az alkotás, az ihlet pillanata, amikor még nem is szól a hangszer, de a művész már „másutt” van.
- Talán azért nem érdekli a koncertfotózás, mert ott a zenész „szerepel”, míg a próbateremben, a stúdióban intimebb a kapcsolat.
- Igen, mert ez utóbbi helyzetekben kijönnek a művészek személyiségének kevésbé ismert jegyei. Azért is szeretek így dolgozni, mert szabadabban mozgok, nagyobb teret adhatok a szubjektivitásomnak, míg a művész is inkább elengedi magát, mert csak önmagára figyelhet, elgondolkodhat, és közben arca, gesztusai sok mindent elmondanak róla.
- Elfogadják a zenészek a körülöttük lábatlankodó fotográfust?
- Abban a pillanatban, hogy megérzik rajtad az őszinte érdeklődést – főleg egy olyan műfajban, mint a jazz, amely nemigen számíthat nagy tömegsikerekre - és látják, hogy munkádat az ő művészetük iránti feltétlen tisztelettel és nagy diszkrécióval végzed, hogy kíváncsi vagy a lelkivilágukra, de azért megtartod a kellő távolságot is, akkor elfogadnak. Ezek a „szövetségek” általában lassan alakulnak ki, de vannak olyan muzsikusok, mint például Louis Sclavis, akikkel már évek óta együtt dolgozom, követve művészi fejlődésük állomásait.
- Elmondható, hogy kölcsönösen részeivé válnak egymás művészi alkotómunkájának?
- Nincsen kölcsönös szimbiózis, a zenésznek az a jó, ha észre sem veszi a fotóst, a fotós viszont a zenészből, a zenéből kap ihletet. Akkor sikerülnek a legjobb képek, amikor a zenész el is felejti, hogy fotózzák.
Olivier Degen most új könyvre készül: a kötetben francia és amerikai zenészek kettős portréihoz egy újabb író barát ír személyes hangú reflexiókat. Mert a zenéről azért írni is lehet...
A szerdai kiállítás-megnyitó után már csütörtökön megszólal a zene az Intézet Café Dumas kávézójának teraszán. 12.30-tól Xantus Barbara jazz-koncertje szól, Kovács Erik (zongora) és Gayer Ferenc (nagybőgő) kíséretével. 21-én, szombaton, 16 órától a fiatal zenekarok számára meghirdetett Zene Ünnepe pályázat nyertesei lépnek fel. Lesz balkán zene, hip-hop&funk, rock és francia sanzon. 22 órakor az ünneplés helyszínt vált és az AnKERTben (1061 Budapest, Paulay Ede u.33.) folytatódik, ahol a párizsi Nemzetközi Videoklip Fesztivál (International Music Video Festival) által legjobbnak ítélt videoklipek fogadják a látogatókat. Az est DJ Oriol Vandela visual mix előadásával zárul, amely az újrakevert zenékkel és képekkel a mai trendeket képviseli.
A kétnapos program mellett, a Francia Intézet Zene szemeimnek című vetítéssorozata egészen július elsejéig várja közönségét olyan francia filmekkel, amelyekben a zene játssza a főszerepet. Látható lesz ismét az 50 éve bemutatott Cherbourg-i esernyők, amelyben a legkisebb párbeszéd is dalban hangzik el, valamint az 1967-es Rochefort-i kisasszonyok című musical. Mindkettőnek főszereplője Catherine Deneuve, a másodikban együtt játszott nővérével, Françoise Dorléac-kal, akit nem sokkal a forgatás után halálos autóbaleset ért. A klasszikusok mellett június 20-án 18.30-kor bemutatásra kerül a Playing for Change: a zene összehoz című dokumentumfilm is, amelynek rendezője a világ számos pontján kapta lencsevégre az utca zenészeit, hogy ugyanazoknak a daloknak egymásba érő előadásával megmutassa a zene határokon átívelő erejét. Nehéz meghatottság nélkül hallgatni olyan maradandó dalok öt kontinensen összehangolt előadását, mint John Lennon Imagine-jét, a Rolling Stones Gimme Shelterjét, Otis Redding The Dock of The Bay-jét, vagy Bob Marley Redemption Songját.