Négy évvel ezelőtt mindössze 2,27 gólt láthatott meccsenként a közönség, ami az 1990-es borzalom, a "csontzenés" olaszországi vb óta a legkevesebb találatot jelentette.
Itáliában mindössze 2,21 gól esett átlagosan, ami lépésekre késztette a FIFA-t. A 24 évvel ezelőtti seregszemle tapasztalatai vezettek el oda, hogy a győzelemért ma már nem kettő, hanem három pont jár, azonnali piros lapot ér a hátulról történő becsúszó szerelés, valamint akkor kezdődött meg a lesállások liberalizációja.
A dél-afrikai torna visszafogott góltermése dacára a FIFA ezúttal nem tett semmit (mármint azon kívül, hogy bevezette a gólbíró használatát, okulva a Németország-Anglia nyolcaddöntőn történtekből: mint emlékezetes, az uruguayi Jorge Larrionda nem adta meg az angol Frank Lampard szabályos gólját az első félidő végén 2-1-es állásnál; a találkozót végül a németek 4-1-re nyerték).
Ahogy a guardian című brit lap rámutatott, ennek nem szimplán az az oka, hogy a nemzetközi szervezet a korrupciós vádak elleni küzdelemmel volt elfoglalva. Jóval inkább az a magyarázata, hogy a klubfutball alapján változásra nincs is igazán szükség. A Real Madrid győzelmével május végén zárult Bajnokok Ligája 2013/2014-es sorozatában például meccsenként 2,9 gól született.
A német Bundesligában ennél is magasabb volt a góltermés: 3,16! De nem panaszkodhatnak a szurkolók Angliában sem - az idén 2,76 gól esett meccsenként, ám egy évvel korábban 2,8-at produkált a Premier League -, miként Spanyolországban sincs gólból hiány, (2,75), sőt, a catenaccio őshazájában, az olasz élvonalban is rendre 2,5 gólnál többet lát a publikum egy-egy partin (2,72).
Mindezek alapján adódik az obligát fölvetés: mi a különbség oka? Nyilvánvaló, hogy az a csapat, amelynek tagjai a szezon 40 hetéből 40-et együtt töltenek, sokkalta jobban összeszoknak, mint azok, akik a válogatottaknál évente cirka fél tucat alkalommal két-három napra gyűlnek csak össze.
A klubokban ismerik egymás gondolatait is, a feladatok tökéletesen le vannak osztva. A Guardiannek nyilatkozó profi játékosok egyike azt mondta, őt a mai napig elképeszti az a felkészültség, ami a mai klubcsapatokat jellemzi. Hogy minden játékosnak minden egyes játékhelyzetre megvan a maga forgatókönyve, kottázva van, mikor mit kell csinálni, hova kell helyezkednie, mikor kell futnia, sétálni vagy megállnia.
Ezért van az, hogy a nézőben olykor fölvetődik, fel se nézett a játékos, mégis tökéletes labdát adott. Nem is láthatta a társát! Persze, mert nem kell látnia: elég tudni, hogy ott jön majd a társ. A nemzeti csapatok esetében ilyen magas szintű taktikai felkészítésre nincs idő.
A védekezést még úgy-ahogy képesek megszervezni, ám a támadójáték esetében sokkal inkább az egyéni képességek a döntőek. Amikor a védvonal átjáró házra emlékeztet, az egyértelműen a szövetségi kapitány hibája, ezért a vb-n várhatóan a legtöbb egylet elsődlegesen azt tartja majd, csak nehogy gólt kapjunk! Mindez oda vezet, hogy a nemzeti csapatok inkább védekező, a klubcsapatok inkább támadó felfogásúak.
Nyilván akadnak kivételek. Mi, magyarok ezt saját bőrünkön tapasztaltuk, amikor a selejtezők során 8-1-re kikaptunk Amszterdamban azoktól a hollandoktól, akik 10 meccsen 34 "dugóig" jutottak.
A németek szintén kíméletlenek voltak riválisaikkal a selejtezők során, 4,6 gólos meccseket produkáltak. Chile és Argentína együttese szintén veszedelmesen támad, és azzal a filozófiával lépett pályára, szerezzünk többet, mint amennyit kapunk. Erre utal, hogy Messiék 16 találkozón 35-15-ös gólaránnyal zártak. Más kérdés, hogy a felkészülési meccseik már a vb jegyében zajlottak: öt partin 7-0 volt a gólkülönbségük.
A mostani tornán a kisebbek szeretnék majd elkerülni a kínosan nagy különbségű kudarcokat, a nagyok meg óvatosak lesznek abban a tudatban, hogy néha roppant vékony a mezsgye a továbbjutás és a kiesés között. Bár az is igaz, hogy egy négyévenkénti tornán éppen ez hordozza magában az igazi feszültséget és izgalmakat.