A lehetőség szerint mindig igyekszem elkerülni, hogy politikai életünket érintő kérdésekről szólva személyneveket említsek, hiszen itt elsősorban mégis csak eszmékről, elvekről, közügyekről kell szólni, elkerülve a személyeskedés látszatát is. Ámde mostanság némely hazai politikus magatartása, tevékenysége szimbolikus méreteket öltött.
Olyannyira, hogy még a kritikus szemléletű elemzők is abba a hibába esnek, hogy például a rendszerváltoztatás óta pártelnöki tisztségben lévő vezető politikusunk tehetségének kétségbevonhatatlanságáról elmélkedjenek, holott a politológiában, avagy a történelemben, nem a vezető pozíció megtartásának készségét szokták elismeréssel illetni, hanem azt, hogyha a politikus a hazáját teszi sikeressé. Nem önmagát, hanem az országot!
Ha viszont csak saját magát és az ő ambícióit szolgáló környezetét igyekszik sikeressé tenni a társadalom többségével szemben, akkor a politikusi tehetség emlegetése pontatlan, mi több, kifejezetten félrevezető. Akiknek a politikában csak ehhez van - úgymond - tehetsége, annak inkább jobb lenne, ha adottságát más területen kamatoztatná. Ott, ahol kevesebbet tud ártani.
Csakhogy nálunk a politikai élet egyéb területekre is behatol. Ahogy a leggazdagabb magyarjainkról szóló elemzések rámutatnak: a környező országoktól is eltérően a gazdasági életben elért eredményben sem a tényleges teljesítmény, hanem a politikai hovatartozás játszik elsődleges szerepet. A magánvagyon és a közvagyon közötti vidám átjárhatóságot is a politikai kapcsolatrendszer biztosítja, amelyet legújabban a kaszinókoncesszió szemléltet. A politikai befolyást gazdaságira konvertálják, a gazdaságit meg politikaira.
Mindezen folyamatoknak szimbolikus és egyre nagyobb befolyással rendelkező személyisége Lázár János. Aki nyíltan ki is mondta életfilozófiájának lényegét: az ember annyit ér, ammennyije van. S mivel magatartása enélkül a vallomás nélkül is ezt a rendíthetetlen álláspontot példázza, a kimondott verdiktet aligha tekinthetjük egy múló pillanat véletlenszerű elszólásának. Már csak azért sem, mert ez nemcsak az ő személyes véleménye, hanem a kormányzaté is. Ha valakinek ilyen megalapozott és egyértelmű a fölfogása, akkor jó úton jár: az új kormányzati struktúrában a korábbiaknál is nagyobb jogkört kap, hogy páratlan tehetségét kamatoztathassa.
De hogy a dolog mégse legyen annyira szembetűnő, az előző ciklusban bevezetették az iskolákban az erkölcs- és a hittanoktatást. Azon pedig illetlenség eltűnődni, hogy létezik-e az etikának olyan vállfaja, amelynek alapját ne zúzná össze Lázár elhíresült kijelentése. Hiszen az ember értékét ő eszerint pénzben akarja kifejezni. De ha még lenne is ilyen, önmagát megszüntető erkölcstan, vajon létezhet-e ilyen vallás, illetve hittan? S mivel egy magát keresztény szellemiségűnek valló kormányzatról beszélünk, óhatatlanul eszünkbe juthat egy másik Lázár.
Az, akiről az evangéliumi példázat beszél. Ez a Lázár koldus, mégis a mennyországba jut, míg a gazdag a pokolra. Mert a szívtelen gazdag nem ad Lázárnak alamizsnát. Érdekes azonban, hogy érzéketlensége és gonoszsága ellenére eszébe sem jut, hogy ezt a kapujában kolduló hajléktalant elzavarja. Nem ad és nem vesz el tőle semmit. Föl sem merül benne, hogy a nincstelennek a kérégetéshez való jogát csorbítsa. Ami viszont a kereszténynek mondott városatyáink hajléktalan-mentesítő törekvéseiben számtalanszor kifejezésre jut.
Azaz a tehetősek érzéketlensége nemcsak a szolidaritás hiányában érhető tetten, hanem a nyomorral való - lelkiismeretet mozdító - szembenézést is ki akarják iktatni a kormányzat sikerpropagandájától illuzórikus álomba ringatott polgári tudatból. Mert mit is keresnek egy jól, és egyre jobban teljesítő országban a növekvő számú szegények? Főleg olyanok, akik nem is szégyellik magukat, sőt, kihívó jelenlétükkel a kicsinosított városképet rontják. Holott tudniuk kellene, hogy a lázári elv szerint az ember annyit ér, amennyije van. Ha semmije sincs, akkor semmit.
Ámde a szegény Lázár történetéről szóló evangéliumi tanítás ezzel az alapelvvel aligha hozható összhangba. Akkor vajon mitől keresztény ez a kormányzat? Ha a példabeszédben szereplő gazdag ember pokolra jutott, akkor a mi gazdag lázárjaink a pokolnak melyik bugyrába fognak kerülni? Ne siessük el a választ! Sőt, az efféle kérdés már önmagában véve is jogosulatlan. Mert, ha nem vagyunk hívő emberek, semmit sem mond számunkra a túlvilági büntetés lehetősége. Ha pedig hívők vagyunk, de nem fanatikusok, akkor illetéktelenül vennénk ki az ítéletet a Mindenható Isten kezéből.
Azt tehát nem tudhatjuk és ne is akarjuk tudni, hogy mi lesz Lázár Jánosnak a túlvilági sorsa, de az evilági sorsát, legalább is a kezdődő kormányzati ciklust illetően - világnézeti hovatartozás nélkül - már ismerjük: növekvő befolyása lesz a pénzek elosztásában, nehogy identitása megroppanjon. Hiszen - mint tudjuk -, az ember annyit ér, amennyit szerzett. És ő sokat ér, nagyon sokat. Sőt, egyre többet.
De vajon mi lesz a sorsa hazánkban a hatalomviselők illuzionistákat megszégyenítő mutatványai ellenére is eltüntethetetlen, sőt, növekvő számú szegény Lázároknak?
