Népszava, 1929. június 19.
"Budapest a rossz és elhibázott szobrok városa lesz."
A Tisza-emlékmű pályázatának eredménye
A magyar monumentális szobrászat, amelyről többszörösen megírtuk, hogy zsákutcába fog jutni, a Tisza-szobor pályázatára beérkezett terveivel ismételten beigazolta föltevésünk igazát. A Tisza István-szoborbizottság tudvalevően pályázatot írt ki Magyarország tragikusvégü volt miniszterelnöke emlékének megörökítésére, amelyre csaknem az egész magyar szobrászgeneráció - a legújabb törekvéseket reprezentálók kivételével - fölvonult. Ez a pályázat a teljes meddőségbe fulladt, mert hogy a zsűri Zala György és Orbán Antal terveinek ítélte az elsőséget s az ő páályzatukat fogadta el kivitelre s azonkívül néhány pályatervet díjjal jutalmazott, nem változtat azon a tényen, hogy ez az egész nagy fölvonulás: nem sikerült! A Kossuth-szobor kudarca után - amelyről annak idején részletes ismertetetésben mutattuk ki teljes elhibázottságát - , ime, a másik nagy monumentális alkotás, amely hirdetni fogja a főváros terein a magyar monumentális szobrászat csődjét. (...)
Aki elfogulatlan szemmel végignézi a Tisza-szobor pályázatait, az első pillanatra megállapíthatja, hogy csaknem valamennyi egy közös szellemi és szobrászi elgondolás gyermeke. Mintha minden egyes pályaterv (kevés kivétellel) egy tudatalatti kényszerképzet eredménye volna: egy teátrális, színpadias hősiesség plasztikai megnyilvánulása, amelyet vagy az allegorikus-klasszikus vonatkozás, vagy a száraz naturalizmus béklyója fog bilincsekbe!
A magyar szobrásznemzedéknek az a része, amely e pályázaton részt vett, egyénileg és egyenkint nagyon sok komoly és abszolút művészi becsű alkotással gyarapította évek hosszú során át a magyar plasztikát, közülük sokan valóban nagy értékei a magyar művészi kultúrának, de kollektív munka megoldásánál, amely monumentális föladat elé állítja őket, elvesztik lábuk alól a talajt, amint ezt a mostani eset is ékesen bizonyítja!
Minden elfogultság nélkül meg állapítanunk, hogy ennek egyik ténybeli oka az a kultusz volt, amely szobrászainkat csaknem kevés kivétellel belekényszerítette a hősi emlékek művészietlen tömeggyártásába! Ez a művészeileg teljesen hálátlan föladat termelte ki azután mindazokat az okokat, amelyek a Tisza-szobor elhibázottságánál oly szembeötlően kiütköznek. Ezek a színpadias gesztusok, amelyeket nem a művészi, plasztikai drámaiasság lendülete feszitett, hanem a propaganda, váltak tudatalatti kényszerré a hosszú évek alatt a művészek ösztönösségében. Ez lett azután eluralkodóvá művészi fölfogásukon is, valahányszor olyan monumentális föladat elé kerültek, amelyek megoldásánál "valami nagyot", "valami rendkívülit kellett megvalósítaniok.
Az ilyen monumentális szobrászi megbízás rendesen jelentékeny (többszázezer pengő) összeggel támasztotta alá a művész föladatát, ami különben a hősi emlékek egyik-másikánál is előfordult már. Ebbőlszármazott a másik baj, aminek jelenségét szintén kiütközően érzékeltetik a Tisza-emlék pályatervei! Ezt a nagy summát a művész igyekezett "betölteni" - megfelelő "ellenértéket" adni érte! A főalak - minden ilyen emlékmű tételes lényege - mellé fölsorakoztak az allegorikus történelmi, klasszikus rekvizitumok hallatlan tömegei, ezek a részben idejétmult szobrászi motívumok. Afrika őserdeiben nem sebeztek annyi oroszlánt halálra a vadászok, mint amennyit a magyar szobrászok "képzelete" kitermelt! (Ez a halálra sebzett oroszlán terpeszkedik egyébként Zaláék pályanyertes tervének egyébként jótömegü oszlopán is...)
(...) A magyar monumentális szobrászat azonban - talán nem is egészen a szobrászok hibájából - elbukott!...
(i. e.)
Népszava, 1934. április 21.
BAJ VAN AZ ÜLÉS KÖRÜL!
De mekkora baj... Nem is tudjuk hirtelenjében, mi lészen itt e bajoktól amúgy is ragyavert országban, ha ezt a nagy bajt, ezt azt az "ülés-bonyodalmat" gyorsan meg nem oldják!?
Olvassuk, hogy a Tisza-szobor vasárnapi leleplezésének előkészületei során érdekes "közjogi" kérdés merült fel. Olvassuk, hogy a "súlyos közjogi kérdés" napok óta foglalkoztatja az illetékes tényezőket.
Napok óta!
És az országot nem értesítették róla... nyomban... az első percben, - hogy a probléma megoldása tekintetében segítségül rohanhatott volna... Arról van szó, hogy a leleplező ünnepélyen a hercegprímás helyét a főhelytől jobbra, de sorban a királyi hercegek után jelölte ki a rendezőbizottság. Na már most! A bonyodalom és a kavarodás, illetőleg: a "nagy közjogi kérdés" abból keletkezett, hogy a hercegprímás szabályszerűnek véli ugyan, hogy a főhelytől jobbfelé üljön, de sem a szabályoknak, sem a rangjának nem tartja megfelelő elintézésnek, hogy a királyi hercegek után foglaljon helyet...
Hát ez csakugyan igen komoly dolog! A nagy adók csak hagyján. A munkanélküliséget, a kereseti lehetőségek végzetes összezsugorodását, az óráról-órára szaporodó vércsekarmú gondokat és a hasonló csekélységeket, ugyebár, mégcsak el lehetne viselni valahogy. De... de ezt a közjogi kérdést, ezt, hogy egy rendezőbizottság ne tudja, a huszadik század negyedik évtizedében se tudja, hogy ki hol üljön és ki hol ne üljön... hát azt idegekkel kibírni egyszerűen lehetetlen!!
Még szerencse, hogy a hercegprímás nem erőlteti kenyértörésig az ügyet... És így elhárul a súlyos összeütközés Magyarország és a Vatikán között. A hercegprímás a kijelölt sorrendben, a kijelölt helyre ül majd le.
De azért ne sóhajtsátok el a megkönnyebbülés sóhaját. A kényes közjogi kérdés nincs megoldva,. Csak elhalasztódott!
Népszava, 1934. április 22.
TISZA ISTVÁN
A parlament előtti téren ma, vasárnap szoborleleplezés lesz. A régi Magyarország leghatalmasabb politikusának, Tisza Istvánnak a szobra áll ott. A mai magyar politika állította a tegnapi politika vezérének. Harcos férfi emlékünnepe ez a szoborleleplezés. Harcos volt és harcrai egyrészét velünk kellett megvívnia. Ezek a harcok sokszor és sok alkalommal a személyi gyűlölségig élesedtek. Ám ma túl vagyunk minden személyes élen és másfél évtized távlatából személytelen és szenvedélytelen józansággal mérhetjük le Tisza alakját, politikáját és munkásságának következményeit.
Kettőt javára: az egyik politikai koncepciójának az az arca, amely az Ausztriával való közösség megingathatatlan fönntartását hirdette, ami több volt és mélyebb volt, mint egyszerű aulikusság, dinasztikus hűség, annak a mélységes belátása, hogy a dunamenti államok sorsa elválaszthatatlanul összeforrott - és szétesve, széttörve csak a nyomorúság és a megsemmisüléshez közeljáró tengődés várhat reájuk. (...)
A másik: politikájának őszintesége. Őszintén volt feudális, őszintén volt munkásellenes, őszintén volt a dzsentri történelmi szerepének kérlelhetetlen védelmezője. Gúnyneve (sokat mi adtunk): a geszti úrlovas és a többi mind-mind azt bizonyítja, hogy ettől a szerintünk végzetes, ettől a szerintünk katasztrófába döntő politikától sem népszerűségért, sem a hatalomért soha el nem hajolt. Maradt makacsul és keményen az, ami lenni akart, eleven tilalomfa minden feltörekvő erő, minden progresszió, minden társadalmi haladás útjában. Kálvinista predesztináció, vagy úri gőg? Ma már oly mindegy! A Végzet lovasa volt, de - ez történelmi felelősségét semmivel sem kisebbíti - bátran ülte a lovat.
Igen: ezt és ennyit a nagy ellenfélnek. Annak, aki törekvéseink előtt elzárta az utat. Annak, aki pártjával megakadályozta, hogy ennek az országnak általános, titkos választójoga legyen. Annak, aki azt hitte (közös hite minden autokráciára hajlamos vezérformátumú embernek), hogy mert a parancsnak engedelmeskednek és mert a közigazgatás gépezete kifogástalanul funkcionál: nincs semmi baj a felszín alatt!
Tisza egész léte eleven szembeszegülés volt minden reformmal. Nem hangzik különösen, ha azt mondjuk, hogy az elmulasztott reformokkal a magyar forradalomnak ő a közvetlen elindítója?
Ö: és ez nem személyt, hanem rendszert jelent. Megoldatlan nemzetiségi kérdések, egyre keserűbbé váló munkáskérdés, új költők, akik elől süketen zárkózik el a hivatalos Magyarország, új tudósok, új hitek, repesztő ellentétek... Tisza halad a Végzet útján.
Parlamentáris: de hiszen idejében egész Európa az! És egész Európa elszenvedi, ha kell, az obstrukciót (amely egyébként itt egyáltalában nem a szabadságért, nem a demokráciáért, hanem külső és közjogi lappáliákért folyt). De itt Tisza akaratából Perczel zsebkendőt lobogtat, van chlopyi hadparancs, van ugrai levél és Tisza, a Sors Embere, száguld tovább, makacsul, mereven, a tragédia felé.
A történelemírók nagy munkája, hogy kimutassák, hogyan ellenezte Tisza a háború kitörését. Igazak az adatok? Olyan mindegy! Az az osztálytagozódás, amely megmerevedettségében, kérlelhetetlenségében minden feloldódás elébe feszült, ugyancsak oka volt a háborúnak. Tízezerholdak árnyékában, nagy papi birtokok mögött Tisza uralkodott. Dzsentri, de mágnásabb a mágnásnál, protestáns, de egyházvédőbb a katolicizmusnál.
A történelmi hatalmak csorbitatlansága volt Tisza élete, programja és amikor a történelem kereke egyet fordult, Tisza műve (és vele mindaz, amit nemcsak ő, de másként és más hittel ellenfelei védtek) rommá lett.
Különös elképzelés: mi lenne, ha ma élne? (...)
A forradalom kóbor katonái megölték. Nem őt, benne a szimbolumot. Sorsunk, a magyar sors, a munkássors mai szögéből nézzük a parlament előtt ércbeöntött alakját. Osztálya nagy fia volt és egy ország dőlt romba, halála óta tizenhat év múlt el, de a promlémák, amelyeknek fölvetését mindig becsülettel tűrte, megoldását mindig konokul akadályozta, itt vannak, itt élnek. Ez a Tisza tragikus öröksége. És ebből adódik a ma kötelessége is egyúttal. Likvidálni és megoldani azt, aminek megoldását ő nem engedte.
Reformok sora vár és sürget. Hajszol az idő és a szobor talapzatáról nem követésre, hanem megtagadásra int a Mult!
