Brutálisan kemény és felemelően szép film a Fehér Isten. Mint Mundruczó Kornél történeteiben mindig, ezúttal is a különbözés, s az ebből fakadó megalázottság és kirekesztettség húzódik a meghökkentő történet mélyén.
Ne csodálkozzunk, hogy még az egyöntetűen lelkes és elismerő külföldi kritikák sem tudtak zöldágra vergődni a műfaji besorolásával, eszközeinek szabályszerű megnevezésével, emlegettek parabolát, metaforát, sci-fit, horrort, melodrámát, családi filmet.
A Fehér Isten mindegyikből elveszi a magáét, de egyikkel sem azonos. Mundruczó most olyan filmmel lép elő, amihez kevés a fej. A Fehér Istenhez szív is kell, de nevezhetjük léleknek is - ki hogy nevezi azt a helyet, ahol az érzések laknak.
Itt nem műfaji szabályok uralkodnak, hanem egy művész emóciókkal telített ítélete a felsőbbrendű gőggel szemben, példabeszéd és figyelmeztetés.
A Fehér Isten nem művészfilm, és nem műfaji film, viszont igazi művészet és az igazi művészet szenvedélyből fakad, és soha sem a patikamérlegen kiporciózható műfaji szabályok követése.
Gondolatból, tehetségből, érzésekből, csupa kiszámíthatatlan belső erőből áll össze, teljes egésszé. Kit érdekel, hogy Disney milyen kutyafilmet csinált és hogy Hitchcock Madarak című remeke, Lassie vagy a Majmok bolygólya jut valakinek az eszébe Mundruczó szépséges és döbbenetes filmje láttán.
A Fehér Istent nem érdemes semmihez sem hasonlítani, mert nem hasonlít, hanem önmaga. Vad és kemény példabeszéd arról, mi következik az öntelt és érzéketlen társadalmakban a mások megkülönböztetéséből, a hatalmi gőgből, az együttérzés szikráját is nélkülöző önző gonoszságból.
A mese maga nagyon egyszerű. Egy 13 éves kislány, Lili (Psotta Zsófia) egy időre az elvált édesapjához kerül, Hagen nevű kutyájával (Body és Lake alakításában, Teresa Ann Miller betanításával.).
Hagen keverék, s a keverékekre adót vetnek ki, Liliéket feljelentik, Hagent az apa kidobja, mint felesleges korcsot. Innen kétfelé ágazik a történet, egyrészt Lili kutya-keresését követhetjük, majd fokozatos beletörődését a barát elvesztésébe és az apja diktálta életmenetbe.
Másrészt látjuk Hagen útját, miként válik szeretni való, barátságos kedvencből véres bosszúra szomjas vadállattá többszáz kutyával együtt (Halász Árpád betanításában).
Mundruczó egészen finom, szinte megfoghatatlan módon billenti át az egyszerű kislány-kutya történetet egy döbbenetes társadalmi metaforába, egy olyan kemény és kegyetlen ítéletbe, amelyben az ítélethozó állatok mégis megmaradnak a maguk hiteles, természettől adott viselkedési formáiban.
Igaz, ítélkeznek, morálisan büntetik a gonoszokat és megkegyelmeznek az ártatlanoknak. És ez az ítélet véres és vadállati, ám attól igazán mellbevágó és döbbenetes, hogy Mundruczó nem keveri bele a természetfelettit, mindvégig megtartja a filmben a kutyák reális. természetes kutya-mivoltát.
