Prófétai szerepet szánt önmagának Orbán Viktor a közélet porondján. Imád szónokolni, kiállni a plebsz elé, osztogatni az igazságot. Nehéz volna megmondani, mennyi időt tölt el töprengéssel, államférfiúi pózban keresni a célravezető gondolatokat, ami viszont szemmel látható, kedves pillanata föllépni az emelvényre, kinyitni reprezentatív bőrmappáját, elkezdeni olvasni, igét hirdetni. Üdvösség számára minden ilyen pillanat.
Most pénteken azonban, kabinetjének szűk körű beiktatása után, hirtelen szétfoszlott a varázs. Kiderült, a választási győzelem után, miért maradt el a kormányprogram, helyette a pótlék, nincs szükség cselekvési tervre, a lényeg a "folytatjuk". Hogy mit? Ki-ki eröltesse meg a maga képzeletét! A kormányfő leült, (ha egyáltalán maga teszi ezt, helyette nem "szakértők" dugják össze a fejüket), elővette a közhelyszótárt, gyűjtögette belőle a szócikkeket. A legsilányabb formulákat. Néppárti kormányzás, amely szerinte több a demokráciánál. Mellékes tényező, hogy minden demagóg rendszerint erre hivatkozik, többnyire a hatalom megszállottjai, miért van az, hogy felelős kormányférfiak még mindig, a XXI. század kezdetén is, változatlanul a demokráciát tartják a legideálisabb kormányzati formának? Meglehet, esetenként kifakul, megújításra szorul, de helyette jobbat még nem találtak ki.
Kivéve Orbánt, akiről régóta tudjuk, hogy nem szíveli a fogalmat. Ez a beiktatási beszéd kicsit a Hamletre emlékeztetett, amikor Polonius megkérdezi a dán királyfitól, mit olvas felséged, a válasz, "szó, szó, szó". De mi a veleje?, faggat tovább az udvaronc, amire a válasz, minek a veleje? Ezt kérdezhetnénk mi is a pénteki igehirdetés után. Mi is a kormányzat? Idegközpont, és így tovább.ű
Ha végig gondoljuk, meglepetés senkit nem ért. Az előjátékok jelezték, mire is számíthatunk, amikor a kiszemelt miniszterek, a parlamenti bizottságok előtt eljátszották azért a demokrácia szereposztását, mintha a hivatásukat komolyan vennék. Persze ezt is a megszabott keretek között cselekedték. Lázár János, a vas és ólomfogó, a pajzsember, akinek az a hivatása, hogy fölfogja a kormányfőnek szánt gyilkos golyókat, azzal a szerény bevezetővel kezdte, hogy rábízott feladata "Közép-Európa leghatékonyabb kormányzati rendszerének a megteremtése". És olyan információs hálózat kialakítása, amely egyesíti az amerikai CIA és az izraeli ikerintézmények eredményességét.
Megkérdezhette volna bárki, ha ilyen magas az igény, miért nem sikerült elérni az első Orbán-kormány idején, még inkább a már négyéves kétharmados többség birtokában, miért nem voltak a korábbi kabinetek is a tettek végrehajtói? Tettek most, amikor általában minden államvezetés arra vállal felelősséget, arra esküszik föl már beiktatásakor, hogy, amíg csak alkotmányos megbízatása tart, szakadatlanul cselekedni fog.
Lázárhoz hasonlóan tulajdonképpen a többiek is így szólhattak volna, hiszen a régi-új kiszemeltek hasonló szellemben felelgettek. Hűség és engedelmesség, ezt várják el tőlük, ebből fakad az is, hogy nem csak a kormányfői szónoklat sikerült ilyen közhely gyűjteménnyé, a személyes mustra is. Csekély kivételtől eltekintve, (mert azért vannak ebben az együttesben minőségi kiválasztottak is, el kell ismerni), a többségük bizony szürke egyéniség. Nem kifejezetten miniszterségre termettek, hanem bürokráciára, hivatalnokságra, engedelmesen végrehajtani azt, amit elvárnak tőlük. Csak semmi fantázia, belenyugvás és taposás, semmi szándék kilépni a szürkeségből. Ezt támasztotta alá a miniszterelnöki leltár is, a kiosztott feladatok meghatározása.
Azt várná el a választó, a voksok kiizzadója, ha hivatalba lép egy új kormány, a felelős vezető beosztottainak igényes feladatokat oszt ki, és nem közhelyes listában sorolja föl, mit vár tőlük, mire kell számítani az elkövetkező négy esztendőben. Egyetlen "szenzáció" volt ebben a fölsorolásban, a "decentralizáció" bevezetésének a meghirdetése, egyes tárcák vidékre költöztetése, de arra sem kaptunk magyarázatot, miért? Csak! Pótcselekvés, látszat keltése, ez a kormányzat közelebb igyekszik lenni a "vidékhez", elkerüli a vízfejeket, a túlburjánzott központosítást, de úgy látszik, a történelem eddig mindig és mindenütt tévedett. Az országok kormányai egy központból, a fővárosból irányítottak, igyekeztek decentralizációra, de azért hatékonyabbnak tartották a megszokott formákat.
Miért nem jutott eddig eszébe mondjuk Angela Merkelnek, hogy a mezőgazdaság irányítását valami puszta közelébe helyezze, François Hollande-nak, (noha neki is elég nagy a fantáziája a közigazgatás átszervezésére), hogy a mérhetetlen Párizs helyett a hadsereget Lyon helyőrségéből parancsnokoltassa védelmi miniszterével? Mit nyer az a föltételezett soproni illetékes, ha ügyes bajos ügyével, ebben az irdatlanul beláthatatlan Magyarországon, néhány kilométerrel kevesebbet kell utaznia? Már elnézést, én is a rögeszmék megszállottja vagyok, megint Horthy jut eszembe, aki 1920 tájékán azzal vonult be Budapestre, hogy "jöttem megbüntetni a bűnös várost". Igaz, Orbán szándéka szerint az ellenkezőjét teszi, "jutalmazza" Székesfehérvárt, Debrecent, és a többi új kiszemelt központot.
Örvendhet hát Lázár János, még mielőtt hozzáfogott volna verítékes feladatának megkezdéséhez, alakul már "Közép-Európa leghatékonyabb kormányzata".
Alakul, a szemünk láttára.
(90. születésnapja alkalmából a szerkesztőség kollektívája szeretettel köszönti és további jó egészséget kíván a szerzőnek!)
