Ukrajnában az eltelt tíz évben egyetlen olyan államfőválasztás sem volt, amelyet társadalmi béke követett volna. A narancsos forradalommal kezdődően a szemben álló felek mindegyike megkérdőjelezte az elnökválasztások eredményét, utcára szólította híveit, a neki kedvező eredmény erőszakos kikényszerítésére törekedett. A 2004-es narancsos recept bevált, a szoros eredményt felülírta az utca, s végül Viktor Juscsenko győzelmét hozta.
Nem ez volt az első alkalom, amikor Kelet-Nyugat összecsapásaként értelmezték az elnökjelöltek megméretkezését, de annyira végletesen, mint 2004 decemberében, korábban még sohasem feszültek egymásnak a támogatói indulatok.
Már 1994-ben, amikor Leonyid Kravcsuk hivatalban lévő, újrázni készülő elnök csapott össze kihívójával, Leonyid Kucsmával, ugyanazok a problémák és sztereotípiák kerültek felszínre, mint amelyek a Majdanhoz, majd a Krím félsziget elcsatolásához és a kelet-ukrajnai robbanáshoz vezettek Ukrajnában. Már a Kravcsuk-Kucsma megmérettetésnél az a vicc járta, hogy Kucsma szavazóbázisa addig ér, ameddig jól lehet fogni a moszkvai tévécsatornákat, Kravcsuké pedig ott erős, ahol az ukrán nyelvű programok foghatóak. A Kelet és Nyugat közötti politikai szembenállás tehát már húsz évvel korábban a mai formájában és határaival létezett lakossági szinten is. Kucsma mellett egyértelműen kiállt Moszkva és az orosz média, többet szerepelt az orosz televízió stúdiókban, mint az ukránokban. Igaz, a kijevi központú ukrán média sem tétlenkedett, hűséges krónikása volt Kucsma elnök történelmi tetteinek.
Moszkva kifogása az volt Kravcsuk ellen, hogy a "hazafiak" nyomására oroszellenes alapokon akarta megszervezni az önálló ukrán államot, Kucsma pedig azért volt favorit, mert ő viszont "Oroszországgal és a FÁK-tagállamokkal fenntartott stratégiai partnerkapcsolatok keretein belül" kívánja megőrizni Ukrajna "gazdasági és területi integritását".
Visszapillantva az akkori eseményekre és érvekre, mégis az a legérdekesebb, hogy a Krím-félsziget kérdése már akkor aktuális volt. Az egyik fő, Kucsma melletti orosz érv az volt, hogy ő az egyedüli befolyásos ukrán politikus, aki a Kijev-Krím-konfliktust szabályos államközi szerződés keretein belül akarja megoldani, ami alapul és mintául szolgálhat Ukrajna távlati, laza föderációvá alakításához, amiről viszont Kravcsuk hallani se akart. Kísértetiesen hangzik ez ma, és az is látszik, hogy a szikra nem aludt ki, csak hamut söpörtek a parázsra, amely ideig-óráig láthatatlan maradt, majd lángra lobbantotta Ukrajnát és az ukrán-orosz viszonyt.
Az 1994-es választást Moszkva kegyeltje, Krvacsuk nyerte, aki két mandátumon keresztül állt Ukrajna élén, s visszavonulása igazi meglepetést jelentett, hiszen senki sem számolt azzal, hogy az államfő magától visszalép. De megtette, vagy - a rossz nyelvek szerint - meg kellett tennie, mert Moszkva új támogatandó jelöltet talált magának 2004-re.
Az első és leglátványosabb Kelet-Nyugat összecsapás kétségtelenül a narancsos forradalom volt. Ekkor tűnt fel Viktor Janukovics Moszkva, s egyben a hivatalban lévő államfő, Kucsma kegyeltjeként és kormányfőjeként. Az ellenzék már a kampányban csalást emlegetett, s tudni lehetett előre, hogy az ellenzéki jelölt, Viktor Juscsenko hívei a szavazóhelyiségek bezárta után azonnal, még az eredmények ismerete előtt tüntetni fognak. A Juscsenkót indító pártszövetség, az akkor erős, de mára jelentéktelenné vált Mi Ukrajnánk napokkal a voksolás előtt utcára szólította támogatóit, arra hivatkozva, hogy a kormányzat lejárató kampányt folytat ellenük. A világ szeme Kijevre szegeződött és Moszkvára mutogatott mindenki, miután még a kampány során Juscsenko eltorzult arccal állt ki és közölte, megmérgezték. A "kik" és "hogyan" kérdését senki sem boncolgatta különösebben az ellenzéki táborban, a válasz adódott, a rémes gonoszságot értelemszerűen csakis a moszkvai KGB-s boszorkánykonyhákban főzhették ki.
Janukovicsék eszköztára sem sokban különbözött a maitól. A kampány zárásaként Janukovics kormányfő a televíziónak azt nyilatkozta, attól tart, az ellenzék akár véres harc árán is meg akarja kaparintani a hatalmat. Végül, mint tudjuk, mindenkinek igaza lett, és azt a Kelet-Nyugat mérkőzést a Nyugat nyerte. Az ellenzék nem ismerte el a szoros végeredményt, Janukovics 3 százalékpontos előnyét, s forradalommal kényszerítette ki Juscsenko győzelmét. Látszólag a Nyugat nyert, de felülemelkedni nem tudott, csak épp az a bizonyos hajszál, amely először a keleti térfélen volt, átkerült a nyugatira. Az ország végképp kettéoszlott, s ezt a megosztottságot máig akár pirossal is be lehet jelölni Ukrajna térképén a nyelvi-etnikai határok mentén.
Juscsenko rövidesen meggyógyult, az ellenzéki összefogás, a Juscsenko-Timosenko együttműködés azonban káoszba fulladt, a győztesek egymásnak estek. A gázhercegnőt 2006-ban már Janukovics váltotta a kormányfői székben, igaz csak a 2007-es választásokig, de 2010-ben már az elnökválasztáson is legyőzte.
A nyugati orientációt hirdető győztesek regnálása idején sem a korábbi felmerült problémák - a Krím és a föderalizáció kérdése - nem nyertek megnyugtató megoldást, csupán ideig-óráig szőnyeg alá söpörték őket, s a meghirdetett nyugati integráció terén sem történt valódi előrelépés. Ukrajna végezetesen kezdett lecsúszni a korrupciós listán, amelyen ma a 177 rajta szereplő állam közül a 144. helyet foglalja el, korruptabbnak minősül, mint a korrupt Oroszország.
Társadalmi béke helyett állandósult az ellentét, amely a 2010-es választáson is társadalmi robbanással fenyegetett. Akkor Janukovicsnak a második fordulóban sikerült 48,95 - 45,47 százalékos aránnyal legyőznie Timosenkót, de a minimális különbség azt jelezte, hogy a lelkekben nem csitultak az indulatok. Nehezen bár, de az ellenzék végül elfogadta a vereséget, s Janukovics a lehető legrosszabb eszközzel, az ellenfél politikai likvidálásával próbálta bebetonozni győzelmét. Timosenko bebörtönzése azonban annak ellenére olaj volt a tűzre, hogy a narancsos forradalom ikonikus alakja mellett már nem álltak ki tömegek. A Nyugat azonban igen, s bármennyire az oroszbarátnak tekintett Janukovics tette meg a legfontosabb lépéseket az Európai Uniós társulás irányába, mégis az orosz irányultság szimbóluma maradt az ukrán és a nemzetközi köztudatban.
Janukovics forradalom általi bukása szinte törvényszerű volt, ám a Majdan azt is egyértelművé tette, hogy Nyugat-Ukrajna sem kér már a narancsos politikai garnitúrából sem. Az ország politikai és földrajzi megosztottsága maradt ugyan, de az, hogy hosszú idő után, május 25-én első fordulóból lehetett elnököt választani úgy, hogy a leadott voksokból mindkét országrészben többséget szerzett Petro Porosenko, azt jelzi, hogy így vagy úgy, de az emberek többsége nyugalomra vágyik. Ezúttal senki sem kérdőjelezte meg az eredményt, a szakadár megyék új hatóságait leszámítva, a vesztesek nem szólították tiltakozásra híveiket, mint ahogy az már-már hagyományosan történni szokott az ukrán elnökválasztásokon.
Porosenko szombaton alighogy leteszi az ünnepélyes esküt az ukrán nép iránt a verhovna radában és átveszi az "Ukrajna államfője" tisztség betöltését igazoló okmányt, máris kezdheti a tűzoltást. Nem akármilyen feladat tömeg áll előtte - a fegyveres konfliktus befejezése, az ország területi integritásának megőrzése, a mindent eluraló korrupció felszámolása vagy legalábbis enyhítése, a gazdasági csőd elkerülése és a társadalom bizalmának visszaszerzése. S nem utolsósorban a sarló és a csillagos lobogók közötti egyensúly megtalálása, amely, mint Bethlen Gábor óta tudjuk, ember és nemzetpróbáló feladat. De nem lehetetlen.
Nagy kérdés, hogyan alakul az orosz-ukrán viszony. Vlagyimir Putyin szerint Porosenko kezéhez "egyelőre nem tapad vér", de nincs más választása, mint felfüggeszteni az ukrán erők "büntető hadműveletét", majd közvetlen párbeszédet kezdeni honfitársaival az ország keleti és déli részén. Csakhogy Porosenko tényleg harapófogóba került, mert eközben a Majdant elhagyni nem akaró aktivisták is követeléseket fogalmaznak meg irányába, mert úgy érzik, a második ukrán forradalom célkitűzései nem teljesültek.
Putyin nemcsak egy tekintélyelvű modern cár, hanem reálpolitikus is, akinek eddigi pályafutása azt mutatja, tisztában van érdekeivel. Ukrajna szétdarabolása, a szakadár területek megkaparintása pedig nem érdeke Moszkvának. Putyin dédelgetett álmának, az eurázsiai uniójának a teljes Ukrajnára van szüksége, anélkül torzóban marad az "életmű".
Mennyi az annyi és mire elég?
A május 25-i elnökválasztáson a hivatalos végeredmény szerint Petro Porosenko a szavazatok 54,7 százalékát szerezte meg, a 9,86 millió választópolgár támogató voksát jelenti. (Ez hosszú távon nem elég a 45 milliós Ukrajnában, de kezdetnek ígéretes.) A szavazatra jogosultak száma 36,5 millió, közölük 18,2 millióan járultak az urnákhoz. A részvétel 61 százalékos volt, az ország nyugati és középső részén magasabb, délen alacsonyabb szavazói hajlandóságot mértek. A keleti, szakadár megyékben becslések szerint 3 millió szavazópolgárt akadályoztak állampolgári joguk gyakorlásában. A krímiek és keletiek számára lehetővé tették más megyékben a szavazást, de érintetteknek csupán egy töredéke élt a lehetőséggel. Bár Porosenkó keleten, délen és nyugaton egyaránt megszerezte a leadott szavazatok többségét, nem tudni, hogyan alakult volna a támogatottsága, ha normális, békés körülmények között választ az ország. A voksolás nagy vesztese Julija Timosenko volt, akinek ezúttal csupán 12,81 százalékot sikerült elérnie. A kijevi forradalom, a Majdan mozgalomban nagy szerepet játszó radikális szélsőséges pártok jelöltjei elenyésző támogatottságot tudtak felmutatni. Úgy tűnik, Porosenkónak egy problémát máris sikerült megoldania, a szélsőségek látványos megerősödésének személye gátat állított. A terrorellenes hadműveletnek nevezett katonai fellépés leállítása és tárgyalások nélkül, valamiféle orosz-ukrán kompromisszum nélkül Porosenko győzelme is pirruszi lesz.
Heves harcok zajlottak tegnap Kelet-Ukrajnában a szeparatisták egyik székhelyének tartott Szlovjanszkban – közölte az Unian ukrán hírügynökség a kijevi belügyminisztériumra hivatkozva. Szemtanúk szerint az egyik helyi templom épületéből is leadtak lövéseket.
Az úgynevezett „Donyecki Népköztársaság” fegyveresei elfoglaltak egy kórházat a Donyeckben. Az Unian szerint itt akarják ellátásban részesíteni a harcok során megsérült szakadár fegyvereseket. Kijevi közlések szerint már legalább háromszáz személy vesztette életét a kijevi kormányerők és a szeparatisták közötti összecsapásokban.
Vitalij Klicsko kijevi polgármester, volt ellenzéki vezető a német Focus magazinnak azt közölte, szorgalmazza a Majdan téri lövöldözés mélyreható kivizsgálását. Viktor Janukovics rezsimjének februári bukását megelőzően mesterlövészek éles lőszerrel tüzeltek a tüntetők közé. Ugyanakkor máig nem derült ki, kik adták le a gyilkos lövéseket, s ki adott tűzparancsot. Klicsko úgy vélte, a korrupció elleni harcban fontos eszköz a nyilvánosság bevonása.
Kijevnek nehéz lesz stabilizálnia a gazdaság helyzetét. Pénteki közlés szerint az infláció havi viszonylatban 3,8 százalékkal emelkedett. Az előző év azonos időszakához viszonyítva ez 10,9 százalékos növekedésnek felel meg.
