Kit sajnáljak jobban, Prospere Mérimée-t, Stendhal barátját, vagy Georges Bizet-t, aki valójában világhíressé tette ezt a jeles novellistát, regényírót, hiszen sokak szemében a muzsika nélkül netán elfeledett volna is? Carment meg ismeri az is, aki az operának amúgy nem különösebben barátja, de a Habanérát, (Ha nem szeretsz, úgy én szeretlek, jól vigyázz!), és a toreádor-dalt kívülről fújja, dúdolja. A Carmen mindig divat, a Mezzo tévé csatorna szüntelenül vetíti, fölelevenít régi sikereket és új változatokat. Mérimée volt az eredeti megteremtője, az ő novellájának történetére komponálta Bizet a daljátékát.
A népszerűségét csakugyan az erotikának is köszönheti. A spanyol cigánylánynak, aki lényével, testével, pezsdítő táncával, mozgásával meghódít minden férfit, aki bárhol a vonzáskörébe kerül. Ez is a végzete, hűtlensége, forró vére miatt a fináléban Don José, a fiatal katona szúrja le. Az operarendezők, amióta csak játsszák, hódító jellegét emelik ki, bár legutóbb a lyoni produkcióban ez a színpadi erotika szinte csak melléktéma volt. A környezet, mai világunk vérforraló jellege, már nem annyira izgalmas a színpadon. A lyoni rendezésben is José Maria Lo Monaco, az ottani Carmen, nagylelkűen mutatta is a testét a nézőnek: gyakran szétnyíló szoknyája hasadékában fölvillantva formás lábait, amelyek csakugyan dekoratív látványt nyújtanak, fölül semmi, csak két csupasz, varázsos kebel. Nem csekély látványosság, de sem Mérimée, sem Bizet nem ezért teremtette meg ezt a csodálatos nőalakot. Mindkettőjüket a romantika ragadta magával, a dráma ihlete, a szerelem varázsa.
A fiatal katona, aki a jelenség bűvöletébe esik, Carment is a férfiasság ragadja magával, csak akkor ábrándul ki, amikor rádöbben, hogy ez a fiú a toreádorhoz képest pipogya. Valamirevaló rendező így ragadta volna meg a történetet, még ha kissé idejétmúltnak látszik is, de a pornó magazinok korában, az X-es tévéműsorok idején Py úr, az amerikai-kínai művész, nem a zeneműhöz igazodott, hanem a korszellemhez. Lyonban neki nem költői Carmenre volt szüksége, hanem "dögös csajra", akinek mezzoszoprán hangja kellően rekedtes ugyan, hogy divatos legyen, de a vonzása elsősorban mégis születési adottságaiból, a szép testéből fakadjon. Ma ezzel lehet bevonulni ma igazán a színfalak közé.
Mr. Py erotikája is érthetően elsősorban a testiség, de az is ultramodern környezetbe helyezve, a csempésztanya helyén mindenütt rikoltó nemzetközi kupleráj, garniszálló negyed, villogó neonokkal, emeleti gangokkal, ahol alkoholtól mámorítva düledeznek, cigarettát pöfékelnek a bárcás lányok, nyoma sincs a romantikának, a hajdani vonzásnak, garasos kéjtanya. A színpad hol garázst, hol kocsmát ábrázol, szédít minden.
Ennek a Carmennek semmi köze spanyolföldhöz sem, leginkább New York kínai negyedét idézi föl. Nem csupán zenei formátlansága miatt, a zenekari kíséret inkább rock dallamnak hat, mintsem a XIX. század slágerének. Kevéssé volt érthető, hogy a Mezzo, amelynek igazán gazdag a választéka, miért ezt a kiábrándító előadást sugározta, a lyoni közönséget se bűvölte el, a gyönge produkciót nagy néha lanyha kényszeredett tapssal üdvözölte. Talán egyszer majd megvigasztal a csatorna, ha ismétli a Met egykori előadását, a közismerten konzervatív változatban, az igazán szexis litván Elina Garancával a címszerepben, és a valaha szívdöglesztő Roberto Alagnával Don Joséként. Csak egyetlen magyarázatot vélek felfedezni: a kivillanó lábakat és a csupasz kebleket.
Az operaművészetnek volt egy másik, igazán érzékiséget ébresztő produkciója, amely mostanára már csak legenda, a krónikák is alig őrizték meg. Igaz, hovatovább öt évtizede ennek is. Amikor a Salome címszerepében a német zenés színpadokon, Wieland Wagner rendezésétől patronálva, megjelent a karcsú, vonzó és szédítő, fiatal drámai szoprán. Anja Silja volt ő, aki a német opera színpadokon kívül ezzel a Saloméval rövid idő alatt meghódította a New York-i Metet, a londoni Covent Gardent, egyszer Budapestet is. Reá jutott a legendás hétfátyol tánc, Keresztelő Szent János meghódítási kísérletének pezsdítő jelenete, amelyben Oscar Wilde története szerint a hősnőnek fokozatosan meg kell szabadulnia ruházatától, pucéran kell meghódítania a szent embert. A drámai szopránok szinte korunkig nem éppen vonzó külsejükkel, sem nem varázsos alakjukkal, jobbára inkább hangjukkal ünnepeltették magukat. A
z üde és ifjú Anja Silja azonban "bűnbe esett", vállalta, hogy a színpadon csakugyan megszabaduljon a hét fátyoltól, s a mutatvány végén úgy hódítsa meg, (persze sikertelenül) a prófétát, ahogyan Isten megteremtette őt. Anja Silja megtehette, mert nem csupán olyan hangja volt hozzá, amellyel zenetörténelmet írt. És Wieland Wagner sem operaházi kerítő akart lenni, amikor pucérra vetköztette a tánca végére. Egyszerűen arra törekedett, hogy a biblia korát idézze föl, amelyben a testiség természetes volt, a drámai kifejezés eszköze. Ahol csak módja volt rá Anja Silja ebben a felfogásban formálta meg Salome szerepét. Fellépett vele Pesten is, ám az Operaház férfi közönségének nem lehetett e látványban része. Az akkori budapesti hivatalos erkölcs, (az 1960-as esztendők prűd fölfogása), ettől az élménytől megfosztott minket.