Erotikus művészet? Ez a kérdés napjainkban is sűrűn elhangzik, s vele párhuzamosan egy másik is: létezik erkölcstelen erotika, amely szabad teret enged az érzékiségnek és megrontja az ifjúságot? Mióta e két eldöntetlen probléma egymásnak feszül, érvek és ellenérvek csapnak össze, s a nagy viharzásban az is művészet lesz, amely valójában romboló mind erkölcsi, mind esztétikai szempontból.
Nemcsak az említett művészi ágakban, hanem pőrén mutatja az egész társadalom lemeztelenített valóságát a törvényesített csalásokkal, gazemberségekkel, eltusolt, majd alkalmas pillanatban a közvélemény elé vetett disznóságokkal. Ezeken hosszasan lehet csámcsogni, hiszen a médiumok gondoskodnak róla, hogy hetekig főhír legyen az egyik, de szó ne essék a másikról, mégha törvénytelen is, bár a mértékadó személyiség akkor sem talál bennük "jogilag kifogásolhatót", sebtében szentesíti is aláírásával és pecsétjével.
FOTÓ: EUROPRESS/HULTON ARCHIVE
A kiszolgáltatottság jelképe
Térjünk azonban vissza a lemeztelenített művészethez. Ismét forduljunk Balázs Bélához: "Bizonyos, hogy mai kultúránk legaktuálisabb feladatai közé tartozik egy új állásfoglalás az erotikával szemben, egy új köz-szeméremérzésnek, egy új nemi morálnak megteremtése". Az írás megjelenése óta elmúlt évtizedek történéseinek ismeretében még inkább szükség volna ilyesféle átértelmezésre. Balázs Bélának aligha volt sejtelme arról, hogy nem sokkal fejtegetései után már nem az lesz a fő kérdés, szép-e egy meztelen test, vagy hogy mikor szép, még csak nem is az erotikus művészet ismérveit kell elősorolni, hanem szörnyűséges emberhez méltatlan tények ismeretében megvédeni a humanista hagyományt.
Hiszen azt senki sem vitatja, hogy a meztelen női testnek lehet művészi értéke, s hogy látványa csak a perverzekben kelt alantas gondolatokat. Az Énekek éneke, bárhogy értelmezzék is, örök értéke a költészetnek. Mint ahogy azok az irodalmi alkotások ugyancsak, amelyekben nem obszcén szavak röpködnek, mintegy lemeztelenítve az írót, az olvasót és az ilyesmire nyitott kort.
A mezítelenség a szépség, ám a teljes kiszolgáltatottság jelképe is lett. A lágerek és a gulágok lemeztelenített rabjai az erkölcsöket megcsúfoló rendszerek szörnyűséges emlékeztetői. Messzemenően nem volt igaza Balázs Bélának, amikor a "szigorú" Burkhardt nyomán azt fejtegette, "… ne következtessünk az olasz reneszánsz kori társadalom erkölcsi züllöttségére abból a Boccaccio-dokumentálta tényből, hogy a nemes ifjak és lányok igen sikamlós történetekkel mulattatják egymást.
Mert a szemérem divatjának semmi köze a morálhoz, és a morál is (Nietzsche óta tudjuk) a gyengülő társadalom ösztönszerű önvédelme." S a gondolatmenet folytatása is meggondolkodtató kinyilvánítása a szabadabb korszellemnek: "Bizonyos, hogy ez az egész problémakör egyre aktuálisabb lesz. Bizonyos, hogy antiszexuális keresztény kultúránk az utolsó emberöltő folyamán ismét görögösebb irányba fordult. Ruháik simulnak és kevesbednek. Táncosnőink már meztelenek. A páros táncok is egyre őszintébbek. A művészetnek több és több 'szabadság' szabad."
Valóban igaza volt a német társadalombölcselőnek, akihez Balázs Béla nemzedékének sok tagja úgy fordult, mint megvilágosító orákulumhoz? A morál tényleg a "gyöngülő társadalom ösztönszerű önvédelme" volna? Nem inkább fordítva: a morál elvesztése lett a társadalom gyengülésének okozója?
Teret kapott az erőszak
Elgondolkodtató, hogy az erkölcs relativizálása és átértelmezése a mai világ megengedett ténye lett a művészet szinte valamennyi ágában, s közben az ily módon "felszabadított" társadalmakban egyre nagyobb tere van az erőszaknak. A rendező "megspékeli" Shakespeare darabját néhány káromkodással, mert hite szerint így lesz értelmezése korszerű és hatásos.
Észre sem veszi, vagy nem is akarja, hogy ez a félreértelmezett "szabadság" polgárjogot ad a hétköznapokban, mind gyakoribb durvaságnak és ízléstelenségnek. Megmagyarázhatatlan, miért épp egy klasszikus dráma színre vitele ad alkalmat rendezőjének, hogy egyéni sérelmét elkiáltsa néhány ordenáré kiszólással dúsítva. Nincs messze az ideje, hogy a Traviata legfájdalmasabb áriáját egy másik, betoldott kövesse, amely a rendezőt ért méltánytalanságok foglalata.
Vörösmarty menekülne
Szociológiai kutatások tárgya lehetne, hogy a durvaság a művészetből kiáradva "termékenyítette meg" a politikusokat, avagy fordítva történt, s amit szabad Jupiternek, szabad az ökörnek is. Vörösmarty őszinte fájdalommal sóhajtotta el: "A hazának nincsen háza, mert fiaina nem hazája". Ugyan mit szólna a költő, ha napjainkban tévedne be az országházba? Nyilván páni rémülettel menekülne, abban a meggyőződésben, hogy utat tévesztett: piacra tévedt, az "árusok terére", ahol annak van igaza, aki hangosabban ordít, és hirtelenjében több otrombaságot mond, mint a másik.
S ha ez nem elég, kihajigálja az ablakon a neki nem tetsző zászlót, nem is gondolva arra, hogy tette felér egy bűnténnyel, amelyet mindenütt a megtorolnának, csak nálunk nem. Mi volna, ha ennek a lobogónak a birtokosa minket dobna ki a szövetségből, ahonnan a nagy költekezésünket finanszírozzák? A rómaiak óta szokás - lehet, hogy már előbb is az volt -, hogy a diadalmeneteikben a legyőzöttek zászlajait is vitték. Miközben mi folyvást győzünk az EU ellen, hogy visszük majd a csillagokkal ékesített kék zászlót a diadalmi menetben, ha két képviselő már kihajigálta azokat az ablakon, lemeztelenítve hazánkat a világ előtt? "Ilyenek vagyunk" - sugallta ez a tett, amelyre nyilván felfigyelnek, és aligha jutnak kedvező következtetésre.
Ugyanebben a lapszámban a Nyugat egyik legkiválóbb kritikusa - írója, Schöpflin Aladár elégedetten nyugtázta, hogy az akkori fiatalok tevékenységének köszönhetően "irodalmunk az utóbbi évtizedben az új nemzedék keze alatt - szemben a közvetlen előtte járttal - intellektuális színvonal dolgában emelkedett egy fokkal. Amint így emelkedett kultúránk átlagos színvonala is; a magasabb és teljesebb kultúrájú társadalom magasabb és teljesebb kultúrájú irodalmat teremtett magának".
"Magasabb és teljesebb kultúrájú társadalom" - ez volna az ideál. Kialakítása a művészeteken és a médiumokon is múlik. A zászlódobálókon már nem lehet segíteni, megfékezésük ("hazánk jó hírnevének rontói") a bíróságok, ügyészségek dolga (volna). Biztos, hogy a médiumok fölött őrködő szervezetnek vannak megfelelő eszközei, hogy a kultúra világát ne fertőzzék akár egyéni sérelmekből, akár gyermekded feltűnésvágyból, akár butaságból, az állítólagos kordivat majmolásából fakadó ízléstelenségek, amelyek lemeztelenítik a legnemesebb hagyományainkat is, nehogy elismert kultúrnemzetből világ szégyenévé alacsonyodjunk.