Május 25-én, mint azt az MTI hírül adta, a Nemzeti Örökség Intézete, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Honvédelmi Minisztérium szervezésében különböző helyeken és különböző magasrangú állami vezetők, főosztályvezetők, államtitkárok illetve miniszter jelenlétében megemlékeztek a Magyar Hősök Emléknapjáról (az egyik államtitkár még a Don-kanyarban elesett hősök emlékművénél is lerótta tiszteletét.) A Magyar Hősök Emléknapját 1925. május 1-jén hozta létre Horthy Miklós. Az 1. világháborúban elesett mintegy ötszázharmincezer magyar katona. És fogságba esett mintegy nyolcszázezer és megsebesült 1,4 millió.
Hadd meséljek el egy történetet, gondolom, sokan tudnak hasonlót. Volt nagyapámnak egy öccse, úgy hívták, Horváth Zoltán. Műegyetemi hallgató volt, a Galilei-körbe járt, Ady Endrét olvasott, németül, franciául és angolul beszélt. Bevonultatták és az orosz fronton töltött első napján fejbetalálta egy golyó és meghalt. A gyerekkoromban, tehát évtizedekkel az első világháború után a nővérei, ha szóbajött Zoltánka neve, elsírták magukat. Soha be nem gyógyuló seb volt ez. Miért halt meg ez a fiatalember? A Horthy-rendszerben terjesztett hazug propaganda szerint hős volt, aki Erdélyért, Nagy-Magyarországért harcolt, Trianon ellen. Ugyan, ki tudta azt 1915-ben, hogy milyen határokat akarnak ránkparancsolni majd öt évvel később, 1920-ban? Bevonultatták, menni kellett, meghalt, mint még ötszázezer másik magyar fiú. Másoknak, a szerencsésebbeknek, csak a kezét vagy a lábát vágta le egy szurony vagy tépte le egy felrobbanó gránát.
Senki nem támadott meg bennünket, a haza nem volt veszélyben. A nagyhatalmi érdekek döntöttek a fejünk felett, a fiúk kimentek a frontra és rokkantakká váltak vagy meghaltak. És hány be nem gyógyuló sebet ütöttek a mi katonáink is? Nemcsak a második világháború alatti kegyetlenkedésekre célzok, azokra a rémségekre, amiket a magyar hadsereg az orosz fronton a civil lakosság ellen elkövetett (tessék elolvasni Krausz Tamás dokumetumkötetét erről!), hanem azokra a rémségekre is, amit a több évnyi életveszélyben töltött lövészárok-lét során elállatiasodott magyar katonák műveltek a keleti fronton. Nem én mondom, Móricz Zsigmond mondja.
Van egy nagyon kedves öreg barátom, pedagógus volt évtizedekig, aztán oktatási szakíró, egy szerkesztőségben dolgoztunk. Egyszer leejtette a tárcáját, lehajoltam, hogy visszaadjam, és egy kislány fotója kiesett belőle. Jé, ezt az unokádat nem is ismerem - lepődtem meg. Nem az unokám, a kishúgom - mondta Gyuri bácsi -, anyámmal együtt gázosították el Auschwitzban. Milyen hősökről beszélünk? Nagymama negyven évvel Zoltánka halála után elsírta magát az öccse neve hallatán. Gyuri bácsi ötven évvel a holokauszt után a tárcájában őrizgette a kishúga fotóját.
Miért menetelünk újra efelé a máglya felé? Miért állítunk turul szobrokat? Miért erőltetjük ezt a sasos-arkangyalos emlékművet, hiszen amit üzen, az hazugság és önbecsapás? Miért kakaskodunk Brüsszellel szemben, azt sugallva, egyenerejű felek vagyunk? Miért sulykoljuk Horthy Miklós rehabilitációjat, amikor ez az ember tönkretette a hazánkat? Miért vállaljuk régi és gonosz rendszerek hazugságait, miért terjesztjük, hogy hősök voltak azok a szerencsétlen férfiak, akiket idegen célokért kihajtottak a vágóhídra és ott legyilkoltattak? Sokan közülük hősiesen küzdöttek. De itt nem lehet pusztán formai szempontokat figyelembe venni. Nem a magyar érdekekért, nem a hazáért harcoltak, hanem idegen nagyhatalmi célokért. Felheccelték, becsapták, ágyútölteléknek használták őket. Nem magyar hősök voltak, hanem magyar áldozatok, akiknek az emlékét megőrizzük és akiknek a történeteiből tanulunk, hogy gyerekeink és egész országunk ne jusson többet ilyen sorsa, de ha azt mondjuk, hogy hősök voltak, akkor azt a propagandát folytatjuk, amelyik becsapta és tönkretette őket.
Ki volt a hős? Sokan. Például Gárdi Jenő doktor, aki megszervezte a tuberkulózis elleni hálózatot Újpesten és ingyen kezelte a szegény proligyerekeket, és akit aztán a rendelőjéből vittek el a téglagyárba (és aki még a lágerben is gyógyított, a halála pillanatáig). Görgey Guidó magyar katonatiszt volt a hős, aki életét kockáztatva megpróbálta megmenteni Szerb Antalt. Salkházi Sára katolikus apáca volt a hős, aki nem hagyta magukra a rábízott gyerekeket és akit meztelenül géppuskáztak a Dunába a nyilasok.
Voltak hősök, igen, voltak. De az államtitkár és a miniszter nem rájuk emlékezik. Azt mondta Churchill, az a nép, amelyik nem tanul a történelemből, arra ítéli magát, hogy újra átélje azt. Bizonyára jó volna hinni, hogy a vitéz magyar katona védte az igazságot, a civilizációt, demokráciát, mindeközben igaz lovagi fegyverén nem esett folt, és hőseink győzelmet győzelemre halmoztak, és ha elbuktunk, az csak a hátország árulásának volt felróható. Így volt? A Horthy-féle emléknap ezt az önbecsapó téveszmét propagálta. Ez a propaganda hasznosan szolgálta a rezsim hatalmi céljait és a korábbinál sokkal borzalmasabb tragédiába sodorta az ország lakosságát.
Most újra ez a propaganda szól. Tudom én, hogy főosztályvezető, államtitkár, miniszter mind nagy ember, akikkel nem illik egy semmi kis újságírónak vitatkozni. De hát én nem is vitatkozom. Én csak félek.
