Rácz Kati;

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

- Őrjítő energiák

Rácz Kati vadítóan őrjítő énekesnő. Jazz klubokban és a Művészetek Palotájában egyaránt fellép.

- Muzsikus családból származik?

- Édesapám a MÁV Szimfonikusok egyik nagybőgőse volt. Csak abban az időben, amikor megszülettem, még nagyon rosszul fizették a klasszikus zenészeket, ezért tért át a jazzre. Aztán sokat járt külföldre fellépni. 

- És azt akarta, ha már ő vendéglátós lett, ön ne legyen az?

- Pontosan így volt. Fel is vettek a konzervatóriumba, de hamarosan kiderült, hogy csak az én édesapám nagy álma, hogy zongoraművésznő legyek. Eltanácsoltak. Gyerekkoromtól napi négy-öt órát a zongora mellett töltöttem, mégis be kellett látni, hogy ebben a műfajban nem vagyok tehetséges. 

- Hogyan derült ki, hogy énekelni viszont tud?

- Soha nem derült volna ki, ha nincs a csodálatos Ákos Stefi. Annak ellenére, hogy matematika-angol szakra jártam gimnáziumba, és elég tisztességesen tanultam, papa továbbra is kizárólag abban gondolkodott, hogy belőlem muzsikus lesz. A gimivel párhuzamosan jártam az Országos Szórakoztató Zenei Központ stúdiójába könnyűzenei szakra, de megint, mint zongorista. Éppen zongoraórán voltam Garay Attilánál, akit kihívtak telefonhoz, én pedig ott maradtam egyedül. Különböző harmóniákat lefogtam, és énekelgetni kezdtem rájuk. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és ott állt egy gyönyörű, fekete, magas, királynői alkatú nő, ő volt Ákos Stefi. Azt kérdezte, hogy „ki énekelt? Megszeppenve válaszoltam, hogy „hát tanárnő, én.” Tudakolta, hány éves vagyok, mondtam, 16. Azt válaszolta, még mutálni fogok, egy éven belül megváltozik a hangom, de bármi is történik, 17 évesen jelentkezzem nála, mert ő énekest farag belőlem. Így is történt. 

- Tizennyolc évesen már föllépett.

- Az érettségivel szinte egy időben megkaptam a legmagasabb kategóriájú fellépési engedélyt, és az Országos Rendező Irodánál is levizsgázhattam, ami a csúcsok csúcsa volt akkoriban. 

- Nem féltette az édesapja, hogy elzüllik a lánya a pesti éjszakában?

- Nagyon féltett. Először a Béke Szálló bárjában, öttagú jazz zenekarral léptem fel. Ekkor még ötórai teánál, mert nem akart apám rögtön a mélyvízbe dobni. Aztán már éjszakai bárokba kerültem. 

- Először a Pigalle Bárban láttam, hajnali 2 és 3 között, vadítóan énekelt Túri Lajos társaságában őrjítő jazzt. Bedobta a teljes nőiségét, és olyan hangereje volt, hogy csaknem szétrepedtek a falak. De például a Moulin Rouge-nak is 8 évig volt a sztárja.

- A mindennapjaimat megpróbálom átlagosan élni. De abban a pillanatban, hogy kimegyek a színpadra, megőrülök. Sokszor, amikor visszanézem magam videón, megijedek. Olyan energiák jönnek ki belőlem, amelyekről nem is tudok. Nem tudom, hogy eltorzul az arcom, megfogom a szoknyámat, és ritmusra emelgetem. 

- Rádiózott is.

- Három és fél évig voltam a Rádió C szerkesztő-műsorvezetője. Akkor már megszűnőben voltak az éjszakai revüműsorok. Én pedig alapítottam egy klubokban eladható jazz triót. Azóta már 7 tagú a zenekar. Tele vagyunk bulikkal. Az Orfeum a rendszeres fellépő helyünk. A Somnakaj című cigányballadában pedig az 5 főszereplő közül én vagyok az egyik. Már többször játszottuk a Művészetek Palotájában, szenzációs produkció. 

Nem túlzás azt állítani, hogy Edward Snowden története filmért kiált. Egy valódi „kémsztori”, amely mellett elbújhat az összes James Bond és más, hasonlóan röhejes filmfantázia. Már csak egy jó rendező kell hozzá. Az is megvan: Oliver Stone, akinek a Nsagate újabb fejezetet kínál a kortárs Amerika történetét feldolgozó sorozatához.