A gettó náci vezetője játékos típus, akit Itay Tiran dermesztően alakít. Azt játssza például, hogy behozat két jókora tokot, melyek zárva vannak. Az egyik zsidónak meg kell saccolnia, hogy melyikben van gépfegyver és melyikben szaxofon. Persze az élete a tét. Fegyverek árnyékában tippel. A főnáci élvezettel bámulja. Kajánul mosolyog. Gyönyör ül ki tenyérbemászó ábrázatára. Imádja, hogy hatalmas a tét, mint az orosz rulettben, élet, vagy halál. És, hogy efölött ő az úr.
Laza fickó. Még kedélyeskedő is. A legfeszültebb pillanatokban pikírt megjegyzéseket tesz. Saját maga rögtön el is szórakozik azon, hogy milyen "jókat" mondott. Meg azzzal ugyancsak igen jól elvan, hogy vidáman szaxofonozik, és zsidókból alakított zenekarral kísérteti magát.
Játszik a félelemmel. Kísérleti nyúlnak tekint bárkit. Izgatja, frappírozza, milyen az a szituáció, amikor akármit megtehet büntetlenül. A háborúk lidérces szabályai szerint a tömeggyilkosság sem bűn. Flegma mozdulattal, könnyed elhatározással végrehajtható. És őt érdekli, hogyan reagálnak erre a leendő áldozatok. Tanulmányozza, hogy lélektani szempontból meddig feszíthető a húr. Mik a reakciók? Teljes behódolás, riadt megalázkodás, vagy némi ellenállás, netán valamilyen furfangos válasz, mellyel a drasztikus szituációba hozott igyekszik egérutat nyerni, lehetetlen körülmények között is próbálja megőrizni a tartását.
Nehezen megválaszolható kérdés, hogy lehet-e, és hogy mi a hasznos? Ez pedig egyáltalán nem csak történelmi dilemma, hanem ma is egyike a legaktuálisabbaknak. Hogy a cél érdekében mennyire lehet megalkudni az elfajult hatalommal? Vagy az erkölcs, a humánum nevében meg kell őrizni a kívülállásunkat, így tiszta marad a kezünk, de esetleg nem segítünk, amikor megtehetnénk. Az utóbbi állásponton van a gettó könyvtárát vezető professzor.
- Gyönyör ül ki tenyérbemászó ábrázatára
- Akármit megtehet büntetlenül
- Teljes behódolás, vagy némi ellenállás?
Eli Gorenstein humanista tudóst ad, aki igen pontosan látja, mi történik körülötte, de elmerül a könyvei között, cselekedni nem akar, nem tud. A zsidó gettóparancsnok, Oded Leopold megszemélyesítésében, viszont temérdek aljasságot, többszörös tömeggyilkosságot hajtat végre, de alkuszik a náci tiszttel. Ha az például 2000 embert akar agyonlövetni, valóságos szópárbajjal leviszi 600-ra. Ez is a játszma része. Ezt is szereti játszani a náci, a zsidó érvel, ő éppen félrészegen nőt ölelget, válaszol valamit, arra megint mond valamit a zsidó, valósággal évődnek egymással, és közben sokak élete a tét. Lúdbőröztető.
Omri Nitzan rendező abszolút érzékelteti, vérprofi rendezésében, hogyan lehet játszadozni sokak életével, vagy akár országokkal, földrészekkel, amikor a hatalom nekivadul.
A gettószínház igazgatója, Gadi Yagil teszi, amit művész tehet. Az előadásokkal igyekszik arról beszélni, ami a valóságban történik. Közben próbál lelket önteni a társulat tagjaiba. Stilizáltan, becsomagolva, elmondja a véleményét a világról. Sőt, mivel hasbeszélő is, van egy bábuja, aki az udvari bolond szerepét tölti be, így tőle szellemes odamondogatások formájában a nyílt szót is elfogadják a gyilkosok.
Naama Shitrit a bábu, elképesztő hajlékonyan mozog, sípoló hangú élességgel, mint a vásári bábhősök vágja oda éles szemű igazságait. Akinek még meglehetősen éles a szeme, az az Ola Shor Selektar alakította énekesnő. Lehetne a kegyelt helyzetében, mert belehabarodik a tiszt, de ő nem sokkal a gettó felszabadítása előtt megszökik. A többieket pedig a remény kapujában legéppuskázza a tiszt, aki ezután nyugodt, ruganyos léptekkel kisétál a gettóból. Az égbekiáltó bűn valószínűleg bűntetlen marad. És hányszor, de hányszor ismétlődik ez a történelemben!