Mándy Iván;

FOTÓ: FORTEPAN_/KOVÁCS MÁRTON ERNŐ

- Író - Iván

"Szervusz - hangzott a messzeségből. Megismertem a hanghát: Mándy Iván. De mit akarhat? - Nem veled akarok beszélni. A fiaddal!" Rejtelmes párbeszéd. Nevek és számok. - Akkor már nem Szedlacsek, hanem Toldi - fiamon érezni lehetett a közlés súlyos felelősségét. Ezeknek az esti eszmecseréknek a jelentőségét akkor értettem meg, amikor nemrégiben a feleségével beszélgetett egy újságíró. Ekkor tudtam meg, hogy írótársával azon versengtek, melyikük ismeri jobban a csapatok összeállítását. Nem volt mindegy. Szedlacsek vagy Toldi-e a balösszekötő, győzelem vagy vereség volt-e a tét.

Gyerekeimet is megfertőztem a könyveivel. A novellákkal, amelyek közül az Egyérintőt remekműnek vallom. A pálya szélén jelképes Csempe-Pempéjét, amint tehetségek után nyomoz. Apát, aki fel- felbukkan, hisz végelemzésben ő terelte Mándyt írói pályára.

Látni véltem, amint első elbeszéléseivel átvágott a Károlyi-kerten, s úgy hallotta, hogy a randalírozó gyerekek ezt kiáltják: "Í-ró Iván! Í-ró Iván!" Aztán a Vilmos császár úton fel a Nyugathoz. Az olvasatlanul hagyott elbeszélések oszlopa néhány lappal növekedett. Az Életnél Thurzó Gábor elolvasta egyiket-másikat. Ott verődtek össze: Pilinszky, Rába György, Vidor Miklós és persze Mándy, mindig kicsit reménytelenül széttárta a karját.

Kisebbik lányom róla írta szakdolgozatát. "Kis mester - a professzor hangjában némi lenézést érzett -, nem igazán jelentős." Azért megírta. Néha magammal vittem valamelyik Andrássy úti eszpresszóba, ahol az író Sandt-kuglófot eszegetett. Olykor följegyzett valamit egy papírlapra. Egy szót, párbeszéd töredékét, amely a másik asztaltól szűrődött hozzánk. Nyersanyagot az elbeszéléshez.

"Miért éppen Mándy?" - kérdezte tőlem is a professzor. Miért? Talán mert annyira újszerű. Vagy mert arról a vidékről hozta témáit, amerre csak Gelléri Andor Endre járt előtte. A kórházak előtt bebocsátásra váró nénikék a szütyővel, amelyben lassan hűlő leves várakozott egy kopott fazékban. Talán leült melléjük, figyelte, miről beszélgetnek. Nem szépítette, nem idealizálta szavaikat, úgy írta le őket, ahogy feltárták egy szürke élet reménytelenségét… A Teleki téren, az árusok között. "Ez a ruha szűk!" "Dehogy szűk! Mintha uraságodra öntötték volna! Vigye nyugodtan!" Már zizegett is a csomagoló papír. A vevőnek egyetlen szó sem jött ki a torkán. A sátor hátterében gyanús alak suhant el késsel kezében. "Tényleg elviszem" - nyögte ki rémülten. "Na látja, mondtam én."

Kapualjak. Mindegyiknek volt valami üzenete Mándy számára. Csak ő értette. Mit mondhatott volna egy málló vakolatú kapualj vagy egy roskadófélben lévő gang mondjuk Kosztolányinak? Babitsnak? Németh Lászlónak?

Létrák, amelyek egyszerre útnak indultak, megunták a létraságot. Az osztályteremből a pincébe száműzött padok, amelyek csodálatos emlékeket őriznek a múltból. Szívet vésett egyikükbe valaki, és beleírta: "Szeretlek!" A pad mérhetetlen büszkeséggel őrizte ezt a jelet. Tudta, hogy ez a szó, ez az érzés az élet lényege.

A rejtelmes futballcsapat, a Harihárom, amelynek saját pályája sem volt, de a rajongói mindig kinyomozták, hol játszik, hiszen kapuját a legendás Zsák védte. A Fradi-pálya recsegő-ropogó lelátója a mindentudó öreg drukkerekkel. Sokkal érdekesebbek voltak, mint a játék a pályán. Pedig ekkor még tudtak futballozni. A Bodográf mozi műsorajánlója, amely előtt "Ivánka" letáborozott, ahelyett, hogy iskolába ment volna. A film nagy klasszikusai, akiket valóságossá ábrázolt. Az iskola, amelyet nem sikerült befejeznie. Gorkijhoz hasonlóan az életet tanulta… A békességet áhítók menetének tagjaként egész életében A huszonegyedik utca felé vonult ő is.

Miért volt varázslatos, utánzásra késztető író? Mert látott! Olyasmit, amit más nem. Átélte az irodalom megerőszakolásának éveit, sokakkal együtt ő is "a pálya szélére" szorult, de nem sopánkodott. Akkor is figyelt. Gyűjtötte az anyagot, hogy ha majd lehet, elmondja a túlélés technikáit. A vidéki író-olvasó találkozókat, amelyeken az "író elvtársnak" valamelyik szovjet írásról kellett (volna) előadást tartania, ám inkább egy másikról beszélt, azt ismerte. A "feketén" vállalt rádiós feladatokat, amikor más helyett dolgozott. A jószándékúak összjátékát, a segítőkészség megejtő példáit. Ironikusan mosolyogva mesélt az Előadók, társszerzők megfélemlített világáról, s olykor észrevétlenül egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. A részvét könnycseppjét. Mert végső soron a részvét és az emberszeretet írója volt, ha rejtegette is.

A múlt század politikai törekvései, a művészetekbe történt erőszakos beavatkozásai új kérdésekkel szembesítettek. Az egyik: meg lehet szokni az akváriumi létformát, amikor az írót és művésztársait bura alá kényszerítették, s levegőtlen térben kellett megszoknia, hogy nem olvassák, nem nézik a képeit, nem léphet színpadra.

Volt, aki élete végéig levegőhiánnyal küzdött, mint például Ottlik, s ha nagy néha megszólalt, kivételes eseménynek minősült. Volt, aki a lehetőségétől megrémült, inkább kisebb-nagyobb engedményeket tett a hatalomnak. Így születtek a szocialista-realista tanulmányok, egy nem létező eszmeiség torzszülöttjei. ("Szocialista-realizmus, az meg mi fán terem? - kérdezte Mándy, és széttárta a karját.) Amikor erről faggattam, olyasmit mondott: a becsület nem áru, nem szabad fel- és eladni.

Figyelte, ahogy írom ezt a mondatát, s egyszerre elkomorodott: "Húzd ki, színpadias." Az a társaság, amelynek állandó tagja volt, s szüntelenül egyik legkedvesebb barátjával, Ottlikkal vitatkozott, nem adta el magát, bár figyelmes tekintetek kereszttüzében beszélgettek, s ezeknek az eszmecseréknek tárgya másnap a megfelelő íróasztalon landolt. Akkor már nem titkolták, hanem megtűrték őket. Nemes-Nagy Ágnest, Rónay Györgyöt, Ottlik Gézát, Mándyt és a többieket "megtűrték". Nevetséges? Tragikus? Egy korszak természetrajza ez is.

Fogyatkozott a Sandt-kuglóf és a gyanús sárga lé. Egyik nemzedéktársáról kérdezik. Az irodalmi környezetről, amelyet a professzor igen fontosnak mondott. Eltűnődött. "Fura pofa". Aztán hozzátette: "Mind azok vagyunk." Az önirónia volt egyik legvonzóbb tulajdonsága. Aki önmagán tud nevetni, jogosan nevet a világ képtelenségein.

Ha végigolvassuk drapp papírkötésben megjelent "majdnem" minden művét (melyek száma nemrég gyarapodott egy vaskos novelláskötettel, ifjúkora íróival) egész világ tárul elénk. Mai szemmel elképzelhetetlen világ, amely legfeljebb a budapesti éjszakákban kel életre, de csak halvány utánzatként. Rugós késsel? Ugyan kérem, a robbantás és a géppisztoly sokkal biztosabb és hatásosabb!

Ez már az Aulich utcában történt a Batthyány örökmécsesnél. Valami irodalmi beszélgetést szerveztek. Baróti Dezső, Lengyel Balázs, Somlyó György és Mándy. Micsoda csapat! Vártuk a taxit. "Képzeld, egyszer csak becsöngettek hozzánk. Azt mondták, figyelő állásba kell helyezkednünk. Figyelő állás lett a lakásunkból! Onnan lesték az örökmécses körül gyülekezőket. Fényképeztek. Gondold meg: figyelő állás! Ezt a szégyent!" Ő is folyvást figyelő állásban volt. Micsoda különbség!

Nem kis nehézségek árán sikerült rávennem, jöjjön el a szemináriumomra. Korainak tartotta az időpontját, különben sem érdekli ő az egyetemistákat, nem szerepel a tananyagban… kifogások sora. Amikor már elpanaszolta, hogy el- elvonszolják - így mondta -, valami telekre és - ez iszonyú - külföldre kell utaznia. Ezt úgy mesélte, mint aki merénylet áldozata.

Végül megjelent. A szemináriumi szoba kicsinek bizonyult, terembe tettük át a székhelyünket. Ott is sokan álltak. Sziporkázott. Soha nem felejtem el azt a két órát (megtoldottuk a szokásos időt). Körülvették: jöjjön el máskor is. Máshová hívták: égi terekre. Néha levetítik a vele készült tévéműsort. Mintha ismét útnak indulna, hogy elesett emberek fölé hajolva gyógyítgassa sebeiket.

Mérföldnyi távolságra állhatott az Országos Széchényi Könyvtár tudósainak szándékától, hogy a maguk holokauszt megemlékezésében politikai polémiába keveredjenek a közhatalommal. A véletlen mégis így hozta. "Személyes áldozatukat", a könyvtár hajdani őrét választották kiállításuk névadójául, Halász Gábort, ezt kutató "óriást", (a jelzőben semmi túlzás).