Csütörtökön délben bekövetkezett az, ami elkerülhetetlennek látszott: Mesterházy Attila lemondása. Az MSZP elnöke a vasárnapi vereség után még nem látta ennek szükségességét, még inkább helyzete tarthatatlanságát, sőt úgy vélte: kézben tudja tartani a folyamatokat. A vasárnap esti fölajánlás nem tűnt valódi elhatározásnak, sokkal inkább kötelező kommunikációs fordulatnak; hétfői televíziós szereplése sokkal inkább a folytatás esélyét sugallta. Hiszen akkor, ott az ATV-ben arról beszélt, hogy frakcióvezetői posztját mindenképpen megőrzi, de annak a lehetőségét is nyitva hagyta, hogy az elnöki posztért újra harcba száll.
Nem tudni miben bízott Mesterházy, esetleg abban, hogy az indulatok csak néhány napig tartanak majd, annyit feltétlenül megállapíthatunk: rosszul mérte föl a helyzetet, leginkább saját pozícióját. Az indulatok ugyanis egyre csak gyűltek, egyre több szervezet és párttag, funkcióban lévő és funkció nélküli, követelte azonnali távozását, illetve azt, hogy lelépésével járuljon hozzá a helyzet gyors megoldásához. Mégis: a csütörtök déli bejelentés előtti nyilatkozatok, a háttérből érkező hírek arra engedtek következtetni, az elnök nem érzi a "népharagot", s mind a maga mind a szocialista párt szempontjából megúszhatónak tartja a helyzetet.
Pedig: látni való volt, hogy ez a mostani válság nem hasonlítható a korábbiakhoz, ez a vereség alapjaiban rázza meg az MSZP-t. Most ugyanis nem pusztán a választási bukás okozott sokkot, hanem annak mértéke is, illetve az a tény, hogy a szocialisták Budapesten már csak a negyedik helyre voltak jók. És, ami még rosszabb, saját térfelükön is visszazuhantak a harmadik helyre; a lényegében belőlük kiszakadt Gyurcsány-párt, de még a belőlük is táplálkozó Bajnai-csapat is megelőzte őket. Valóságos szcenárióként került elő a törpepárttá válás réme, sőt még ennél is több: a végleges felmorzsolódás veszélye.
Az élet olykor, vagy gyakran igazságtalan: Mesterházyval is az. A szánalmas eredmény semmiképp nem írható kizárólag az ő számlájára, még akkor sem, első emberként nem kétségbe vonható az ő főszerepe. Nem itt és most van az ideje a teljes értékelésnek, a személyiségi térkép fölrajzolásának, annyit azonban muszáj rögzíteni: az utóbbi egy-másfél évben ő és csapat valamit nagyon elrontott. Így kellett lennie, hiszen volt az elmúlt négy évnek olyan időszaka, amikor reálisnak látszott a kormányváltás és az is, hogy ennek vezérlő ereje az MSZP lehet.
Ne menjünk most abba se bele, hogy megpróbáljuk megragadni azt a pillanatot, amikor a folyamat elindult az ellenkező irányba, bár a szocialistáknak el kell majd végezniük ezt a házi feladatot, csak azt rögzítsük: kellett ilyen pillanatnak lennie. Kellett olyan helyzetnek lennie, amikor Mesterházy és az általa választott csapat elvétette a lépést és ezt sem akkor, sem később nem vette észre. Hogy azért nem, mert túlságosan bezárkózott, túlságosan csak a sajátjaiban bízott meg, vagy azért mert már nem tudott, vagy nem mert szólni senki, azt nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy az út, amelyre rátévedt szükségszerűen vitte el a bukásig. Hogy egy ilyen mértékű vereség is kódolva volt-e, erre nehéz kapásból igennel válaszolni, aki ugyanis azt állítja, hogy előre látta a vasárnapi megalázó fiaskót, az valószínűleg nem mond igazat.
De térjünk vissza csütörtök délhez: amikor e sorokat írom, semmiféle háttér-információm nincs arról, mi volt Mesterházy Attila végső késztetése a teljes lelépésre. A körülötte egyre sűrűsödő levegő, a budapestiek várható erőteljes támadása, vagy saját elemzőképessége, bölcsessége mondatta ki vele a végső szót, nem tudom. De talán nem is érdekes, mert távozásával új helyzetet teremtett. A pillanat felelősségének terhét levette saját válláról, vagy ahogy a vicc mondja áttette saját púpját a pártra, illetve a zúgolódók, változást követelők hátára. Tudniillik ezzel a momentummal az elemzés elvégzése jövő idejűvé vált; a szombati választmányi ülésnek és minden egyéb testületnek a Mesterházy utáni idők kidolgozása vált a fő feladatává.
Nekik kell immár megtalálniuk azt a megoldást, amely újra versenyképessé teszi a szocialista pártot, mégpedig nagyon rövid időn belül. Azt írtam tegnap: a tét az asztalon van, Mesterházynak pedig egyetlen zsetonja maradt. Nos, az immár csak volt elnök kijátszotta ezt a zsetont, megtalálta azt az egy számot, ami ugyan nem nyerő, de játékban tartja hajdanvolt és bevallása szerint most is sajátjának tekintett csapatát.
Nehéz a pályán maradtak helyzete, hiszen - ahogy az eddigi kiszivárgó hírek mutatják - a megoldásnak, a folytatásnak csak az első lépését látják, ami azután következik, azt már nem illetve azt szinte mindenki másként, vagy másvalakiben képzeli el. Vagy egyáltalán nem talál alkalmas személyt, személyeket, vagy túl sokat is. És, ami még rosszabb: semmiben nincs konszenzus.
Csütörtök délig úgy látszott: a legnehezebb lépést nem sikerül megtenni. Azóta tudjuk: ez a lépés megtörtént és minden új perspektívába kerül. Nem Mesterházy elküldése a legnehezebb, hanem az, ami Mesterházy után történik.