Köztudott, hogy az 1966-os győzelem után Sir Alf Ramsey, aki a londoni 6-3-on az angolok jobbhátvédje volt, köszönetet mondott 13 év után Puskáséknak, hogy úgy elpáholták őket, mert rájöttek, hogy meg kell újítani játékukat. Most azonban a L’Équipe cikkéből az is kiderül, hogy 66-ban ugyanilyen jót tett az Albert, Farkas, Bene, Mészöly által fémjelzett csapatunk a kétszeres címvédő brazilok 3-1-es legyőzésével.
A futball-rajongók alighanem álmukból is elsorolják az 1970-es brazil csapat összeállítását. Felix – Carlos Alberto, Brito, Wilson Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson – Jairzinho, Tostao, Pelé, Rivelino. E sorok írója elővette a 43 évvel ezelőtti fotót és csak a biztonság kedvéért ellenőrizte a neveket, de egyszer sem tévedett. Nem lehet elfelejteni minden idők egyik legszebben játszó csapatát, amely a mexikói világbajnokságot 100%-os eredménnyel nyerte.
Mondhatnák, hogy könnyű egy olyan csapatnak villogni, ahol ennyi világklasszis játszik: a nagyszerű felfutó Carlos Alberto, a tökéletes irányító Gerson, a villámszélső Jairzinho, az ezertüdejű ballábas bombázó Rivelino és persze Pelé, a „Király”. Még azt is megengedhették maguknak, hogy a kapuban „csak” egy átlagos képességű portás állott Felix személyében. No de láttunk már olyan csapatot, ahol labdazsenik egész sora játszott egy csapatban, mégsem jutottak semmire: gondoljunk például a 2010-es argentin válogatottra, vagy éppen az 1982-es brazil csapatra, amelynek pedig Socrates, Zico, Falcao, Cerezo középpályás sorát azóta is áhítattal emlegetik. Csakhogy…
Az már önmagában sokat mond, hogy négy „10-es” játszott közöttük, nem csupán azért, mert csapatukban ezt a számot viselték, hanem valamennyien e számhoz méltóan bármikor képesek voltak fazont szabni a csapat játékának kreativitásukkal, váratlan húzásaikkal: Pelé (Santos) mellett Tostao (Cruzeiro), Gerson (Botafogo) és Rivelino (Cruzeiro). Ma ki merne négy ilyen „frontembert” egyszerre pályára küldeni? Pelé úgy emlékszik vissza, hogy a korabeli sajtó ugyancsak kétkedéssel fogadta a felállást, Rivelino szerint pedig akadtak akik egyszerűen „viccnek” tartották, sőt, a legtöbben azt tartották, hogy még a csoportmérkőzéseket sem élik túl a vb-n. A csoportban a címvédő Angliával, Romániával, valamint a magyarokat búcsúztató Csehszlovákokkal került össze a „Verdeoro”. (Egy kérdés a „mi lett volna, ha?” kategóriából: Ha nem veszítünk Marseille-ben, és mi játsszunk a brazilok ellen, akkor is így meneteltek volna?).
A „nagy titok” azonban nem itt volt. Hanem ott, hogy miután 1966- ban Liverpoolban kikaptak tőlünk, majd a portugáloktól is, a brazil szövetség, az edzők és a játékosok levonták a tanulságot: a hagyományos labdazsonglőrködést kombinálni kell az európai gyorsasággal, állóképességgel és taktikai fegyelemmel. Ráadásul Tostao, Jairzinho és Gerson személyesen részesei voltak a „magyar pofonnal”, de ott volt Pelé is, aki sérülés miatt csak a másik két meccsen szerepelt. És éppen rájuk épült az új csapat!
A nagy menetelés 1968 nyarán kezdődött: a brazilok európai, majd latin-amerikai turnéra indultak, hogy „tanuljanak”. Aztán a következő évben 20 napos edzőtáborozáson vettek részt Kolumbiában, 2600 méteres tengerszint feletti magasságban. A felkészülés utolsó szakasza 1970. februárjában kezdődött Rio de Janeiróban. „Olyan volt, mintha börtönben lettünk volna, összezártak bennünket négy hónapra, de senki sem bánta” – idézi fel az időszakot Rivelino. Carlos Alberto Parreira, aki akkor alig 30 évesen a csapat erőnléti edzője volt (1994-ben a negyedik brazil vb-arany kovácsa) elmondta, hogy az első héten felmérték minden játékos erőnlétét, ruganyosságát, gyorsaság, robbanékonyságát, és utána mindenkinek egyéni edzésprogramot dolgoztak ki. Carlos Alberto Torres, a csapatkapitány leginkább a 12 perces egyenletes futást mérő Cooper-tesztre emlékszik, amit az Egyesült Államokból, a Holdra szálló űrhajósok edzéstervéből vettek át.
Nem mondható, hogy a brazilok nagyon lelkesedtek volna ezekért a módszerekért, talán csak Brito, az amúgy is remek fizikumú középső védőnek tetszett, de mindenki becsülettel végigcsinálta, még Pelé is. Sőt, a „Fekete Gyöngyszem” ebben is példát mutatott, „megszakadt” az edzéseken, és nemegyszer – kivetkőzve alapvetően szelíd, kedves önmagával – képes volt ráordítani a „lazsáló” fiatalabbakra: „Azért vagy itt, győzz!”. Csapattársai szerint mindenkinél jobban élt Pelében a vágy, hogy lemossa a négy évvel korábbi gyalázatot, azt pedig – brazil mércével mérve – csakis vb-győzelemmel lehetett. Bár az ő számlájára írták, hogy „kifúrta” Joao Saldanha szövetségi kapitányt, akivel sikeresen vették a vb-selejtezőket (egykori csapattársa, Mario Zagallo vette át a helyét 1970 elején), úgy volt vitathatatlan vezéregyéniség, hogy a legnagyobb alázatot tanúsította a felkészülés során és a pályán is a játék, a csapat iránt.
Aztán eljött 1970. június 3, Guadalajara, a brazil-csehszlovák mérkőzés. A 11. percben Petrás gólja megfagyasztotta a levegőt, és a károgók kezdték igazolva látni kételyeiket. Nem sokáig: a 24. percben Rivelino egyenlített, majd jött Pelé és Jairzinho két gólja. 4-1-re nyertek az aranymezesek és innentől kezdve nem volt pardon. Legyőzték az angolokat (1-0), a románokat (3-2), majd a legjobb nyolc között elintéztek a meglepetés-csapat Perut (4-2). Az elődöntőben végre visszavághattak az 1950-ben egész Brazíliát gyászba döntő Uruguay-nak (3-1), és végül a döntőben az Európa-bajnok olaszok sem tudtak nekik ellenállni (4-1). Újabb „mi lett volna, ha?” kérdés: vajon nagyon ellenállást tudtak volna kifejteni az azzurrik, ha nincs a lábukban az NSZK elleni 4-3 öldöklő 120 perce?
Kortárs történészek azóta is pedzegetik, hogy a brazil álomcsapat közreműködött az ország katonai diktatúrájának szalonképessé tételében, állítólag Pelé „állandó telefonkapcsolatban állt” Emilio Medici tábornok-elnökkel, miközben a junta „szennyes háborút” folytatott minden ellenzéki erővel szemben. Álljon itt ezzel kapcsolatban a híres brazil sportújságíró, Juca Kfouri visszaemlékezése, aki akkor, húszévesen, szociológus egyetemi hallgató és illegális baloldali aktivista volt:
„Mivel a diktatúra ellen voltunk, úgy gondoltunk, hogy egy brazil világbajnoki győzelmet a junta saját céljaira használna fel, ezért kötelességük az ellenfeleknek szurkolni. Amikor az első meccsen Petrás belőtte az első csehszlovák gólt, a kezünket dörzsöltük. Amikor azonban Rivelino egyenlített, hamar rájöttünk, hogy nem bírnánk ki, ha nem ünnepelnénk. Innentől kezdve már nekik szurkoltunk…”
