Az áprilisi országgyűlési választások előtt csak igen csökevényes vita volt, néhány párt egy-egy szereplője ugyan vitatkozott egymással az ATV-n, de – amit a választók széles köre elvárt volna – miniszterelnök-jelölti összecsapást nem rendeztek. Ez túlzottan senkit sem lepett meg, hiszen tudjuk, hogy Orbán 2006-os, Gyurcsánytól elszenvedett megalázó veresége után senkivel sem száll ringbe, interjút is csak saját médiája hajbókoló újságíróinak ad.
A Fidesz az EP-választás előtt sem volt hajlandó vitatkozni. Értelmetlen a vita a jelenlegi ellenzékkel – jelentette ki Pelczné, a párt listavezetője. Kövér László házelnök üres, unalmas, néha személyeskedő szócséplésnek minősítette a parlamenti vitát, helyette az érdemi vélemény-ütközéseket nem nyilvános térbe, a bizottságokba szándékszik áthelyezni. Áder János államfő szerint: „a választás üzenete világos volt. Lezártnak tekintik a múlt terméketlen vitáit. Arról, hogy köztársaság vagyunk-e, vagy jogszerű-e az alaptörvény.” Ha a vita nem hárítható el, a kormánypárt korlátozni igyekszik azt, a különböző, közhasznú adatok titkosításával, éjszakai, egynapos törvényhozással, a sajtónyilvánosság korlátozásával próbálják visszafogni az álláspontok ütköztetését, illetve csökkenteni azok hozzáférhetőségét.
Orbán Viktor parlamenti beiktatási beszédében a következőket mondta: A választók „döntéséből a meddő viták lezárása iránti vágyat olvasom ki.” „Az ember természetéhez tartozik, hogyha hosszú időn át eltiltják valamitől, a tiltás elmúltával hajlamos azt túlhajszolni.” „40 évig tilos volt vitázni. Aztán, hogy 25 éve már szabad, a magyar közélet másból sem áll, csak vitákból. Hol erre, hol arra lépünk egyet, mindenki hajtja a magáét, s végül maradunk, ahol vagyunk. Helyben járunk. A vita, az egyetértés, a megegyezés, a cselekvés helyes arányát a magyar politika nem találta meg. Ezért van az, hogy hiába a szabadság, a demokrácia, a piacgazdaság, a fejlődés kétségtelen jelei, a közérzület mégis inkább az, hogy helyben járunk, hogy nem jutottunk előre. A most kinyilvánított közakarat szerint jobb a most megkezdett markáns és határozott irány mellett kitartani, semmint újra nyitni a meddő viták korszakát. Eleget vitáztunk a fő irányról, az alapvetésekről. Hogy a választók közkedvelt, lényegre törő, ám pontatlan szavajárását idézzem: ideje dolgozni. Most folytatódjon a tettek és a cselekvés korszaka. A másodszori megerősítés nyomán számomra nem vita tárgya az alaptörvény, az emberi méltóság tiszteletére épülő társadalomszervezés, a szabadságot és a felelősséget összekapcsoló politika. Nem vita tárgya a gazdaság, és a nemzetegyesítés politikája sem. A hogyanról és a részletekről lesznek és kellenek is viták, de az alapkérdések eldőltek, a választók a vitát lezárták. Felfogásom szerint tehát ez a választás megerősítette a 2010-ben végrehajtott második rendszerváltást.”
Csak zárójelben kérdezem: ha ennyire nem jutottunk előre, ha egyhelyben topogunk, hogyan teljesíthet mégis jobban Magyarország? Ha pedig ez nem valós, mégis miért ez a „közérzület”? Az is kérdés, mi a vita és a cselekvés helyes aránya? Netán az, amit Orbán úr annak tart? Ám ezek a kisebb problémái e beszédnek. Nagyobb baj, hogy a kormányfő azt hiszi, mert másodszor is kétharmadot kapott (a választási rendszer némi átigazításával), most már minden rendben van, mindenki elfogadja az összes jogtalanságot, rablást és egyéb károkozást, amit elkövettek. Számomra az alkotmány megsemmisítésével, az új, egypárti alaptörvény áterőltetésével kezdődött a jogállam lebontása, az autokrácia. Ennek része a vita hiánya, az attól való elzárkózás – amint erre a beszéd is utalt, a kommunizmus 40 évét említve. Úgy látszik, most is erre tartunk. Amit ő meddő vitának nevez, az szerintem a demokrácia, de sem ezt, sem a valódi piacgazdaságot, de a fejlődés jeleit sem igen látom, hiába hivatkozik ezekre a miniszterelnök, e területeken inkább visszalépés észlelhető. (A piac témájában gondoljunk akár az államosításokra, akár egyes ágazatok nonprofittá tételére.) Az emberi méltóság tiszteletéről már szólni sem merek. Egyben viszont igazat adok Orbánnak: a közélet valóban vitákból áll – s bár ő ezt elítélő hangsúllyal állítja, ám szerintem a vita pozitív dolog, sőt, éppen ez volna az egészséges közélet, a politika lényege.
A disputa szerintem a valóság megközelítésének leghatékonyabb módja. Gondolhat bárki bármiről ezt vagy azt, annak helyességét a természettudományban kísérletekkel és vitákkal, a társadalomban, a politikában csak a nézetek ütköztetésével lehet eldönteni – szóban, vagy írásban. Végkövetkeztetése azért sem igaz, mert egy-egy döntés következményei csak utólag derülnek ki, s ha azokat nem vitatjuk meg, hogyan derül ki a tényleges társadalmi haszon vagy kár?
Orbán valaha jeles debattőr volt, de 2006-os, vereséggel végződő vitája óta nem áll ki senkivel, egyáltalán nem tűri az ellenvéleményeket, sem pártján belül, sem a médiában. A parlamentben ugyan időnként részt vesz egy-egy összecsapásban, de itt elhangzó érvei sokszor üres frázisok, tudván, hogy az utolsó szó az övé, így ellenfelének cáfolatra nincs lehetősége. Mindennek csak egy oka lehet, tisztában van vele: nem lenne képes sem szövegeit, sem döntéseit megmagyarázni. Sok elképzelése, megoldása nem védhető, mivel azok sem a joggal, sem a gazdaság működésével, sem a demokrácia alapértékeivel nem harmonizálnak; nem az ország, csak a „Nagy Család” érdekét képviselik.