Aprócska szappanbuborékok szállingóznak a politika égboltja alatt, mondanám kísérleti léggömbök, de sem az ország mérete, sem szellemi állapota nem alkalmas ilyen föltételezésre. Maradjunk a szappanbuboréknál. Most viszont állítólag éppen komoly elképzelésről van szó. Arról, hogy bennfentes körökből kiszivárgott föltételezések szerint Orbán Viktor azt forgatja a fejében, ha 2017-ben lejár Áder János államfői mandátuma, megpályázza az elnöki sarzsit, nem a most érvényes inkább protokolláris jelleggel, hanem prezidenciális hatalommal. A miniszterelnök végrehajtó lenne, aki kormánya élén azt lesné minduntalan, mit várnak el tőle az elnöki palotából, hajlong és teljesít. Van személyes elképzelés már erre is: Lázár János, akinek ez előrelépés volna, a testére szabott miniszterként is milyen szolgálatkészen viselkedik.
Mondhatná bárki, hirtelen fölrepült kombinációkra, pletykára nem érdemes szót vesztegetni, hivatalosan nem hangzott el semmi, kiszivárgott csupán, maga Orbán említette meg, különben is három év múlva volna esedékes. Józan és óvatos ember csakugyan így gondolkodnék, de nekünk sajnos vannak már tapasztalataink. Ismerjük Orbán természetét, tudjuk róla, milyen égetőn perzseli őt a hatalmi vágy. Miniszterelnökként is teljhatalma van, kétharmados, testére szabott választási rendszere, akár nyugton is hagyhatná, nincs az a politikai álma, amelyet nem sikerül keresztül hajszolnia. De neki ez kevés, mindent Uram, de azonnal. Fidesz berkekben rebesgetik azt is, kész a példa, a francia Ötödik Köztársaság elnöki rendszere, valahogy olyanképpen, ahogyan 1958-ban De Gaulle tábornok bevezette.
Általában humoros alkat vagyok, hajlamos a gúnyolódásra, összehasonlításképpen mondhatnám, hogy lám-lám milyen cifra, hiszen képzeletben egymás mellé tehetném a hórihorgas, kétméteres tábornok képét, a nem túlságosan nagyra nőtt Orbánéval. És pimasz gúnnyal még azt is megkockáztathatnám, hogy íme, a liliputi De Gaulle. Még sincs kedvem élni a könnyen kínálkozó alkalommal, mert meggyőződésem szerint komolyabb a helyzet. Ha visszapergetjük az 1958-ban a Szajna partján történteket, egy birodalom omlott össze felelőtlenül vállalt gyarmati háborúk miatt.
Egy baloldalinak mondott politikus, Pierre Mendes-France ügyesen tántorgott ki a vietnami kalandból, viszont ennél még valamivel veszélyesebben is alakult az algériai háború. A Negyedik Köztársaság vezetése tehetetlen volt, komoly válság ásta alá az ország társadalmát is, jött De Gaulle azzal az elhitetett képzettel, hogy ő, mint kiváló katona legyőzi Ben Belláékat.
Csakhamar kiderült azonban, volt kész terve ezt a kalandot is lezárni, vállalt nem is csekély kockázatot a háborgó nacionalista hangulattal szemben, de végül győzött. Személy szerint ő is, az éppen létrejött Ötödik Köztársaság is. A könnyelműség azt is mondathatná velem, hogy a Fidesz korábbi négy éve nálunk is sok tekintetben válságba hajszolta Magyarországot, gazdaságát, társadalmát, közéletét, de azért olyan méretűbe nem, mint az 1958-as Franciaország volt. És De Gaulle államférfi volt, nem szálfa termete miatt, hanem mert tudta mire vállalkozik, minek veselkedik neki.
Orbán azon kívül, hogy nagyra törés bizsereg benne, miért akarna elnöki rendszert?
És van még egy nyomós különbség. A korabeli Francia Kommunista Párt, a szürke és jelentéktelen Georges Marchais vezetése alatt vészjóslón harsogta: jön a személyi hatalom, az elnöki diktatúra! És mi jött? A "hataloméhes" De Gaulle egy bizalmi válság miatt önként visszavonult, átadta a helyét az ugyancsak fantáziadús Pompidounak, akit ha nem ragadja magával a könyörtelen betegség, egy demokráciában megszilárdult Köztársaságot hagyott volna örökül. De Gaulle elnöki rendszerével a demokrácia meg se moccant, olyannyira nem, hogy újabb elnökévé egy más előjelű államférfit választott, a magát szocialistának hirdető Mitterrand-t, az Ötödik Köztársaságban eddig egyetlen, csaknem másfél évtizedet kitöltött politikust.
És a demokrácia ment tovább a maga útján, a szerényebb képességű, de becsületes, tíz évig regnált Chiraccal, csak őt követően kezdődtek megingások. A politikai múltját most kétségbevont Sarkozyvel, akire az a gyanú vetül, hogy Kadhafi nagylelkűen adott euró millióival mentette meg hatalmát, és a most botladozó, őszintén szocialista Hollande-dal, akinek a képességeit a választók eredetileg többre becsülték. Benne is láttak fantáziát, de föltételezett balkezessége miatt csúnyán elvesztett egy önkormányzati választást, eddig csekély sikerrel, milliméterekkel haladva építi ki védekező állásait.
Miniszterelnöke népszerűségi mutatóban kenterbe veri őt, de a kudarc elől nem azzal tér ki, (most az európai választás előtt sem), hogy csúnyán új szavazási rendszert vezet be, pártját mesterségesen föltornássza, mert tiszteli a demokráciát. De Gaulle "személyi hatalma" óta történtek ebben a demokráciában is szükségszerű változások, de a lényeg maradt, jottányit sem változott.
Szemben azzal, ami akkor következnék be, ha bevezetnék az Orbán alkatára szabott elnöki rendszert. A pojáca többség kész akár néhány órán belül is megszavazni, bármilyen újabb alaptörvény módosítást. Példaként most De Gaulle-t említik, de ha volna bennük parányi őszinteség, az államfőt legszívesebben "kormányzó úrnak" tisztelnék, noha a királytalan királyságban Horthy is óvakodott magát uralkodónak nevezni…
Bár ki tudja?
