Meg volt győződve arról, hogy “ az írónak keresnie kell ahhoz, hogy élhessen és írhasson, de nem szabad élnie és írnia csak azért, hogy pénzhez jusson.” E tudás ellenére súlyos anyagi gondokkal küszködött, amelyet némileg enyhített Friedrich Engels segítsége, a zálogház és újságírói munkája a New York Daily Tribune-ben.
131 évvel halála után / 1883/ jogi vita alakult ki írásainak egy része miatt és arról, hogy ki birtokolja a szerzői jogokat. A Marxist Internet Archive, egy ingyenes online archívum, amely írásainak és a róla szóló anyagoknak egy részét őrzi, levelet kapott a Lawrence and Wishart londoni kiadótól, amely azt kéri tőle,hogy vegye le a honlapról Marx és Engels fiatalkori írásait tartalmazó több száz anyagot.
Marx írásai valójában már nem esnek a szerzői jogok védelme alá, mivel letelt a halála utáni hetven év, de nem így áll a helyzet a fordításokkal, ebben az esetben az angolra fordításokkal. A Lawrence and Wishart részben a tulajdonosa a teljes Marx és Engels életmű angolra fordított anyagának. Ez ötven kötet,amelyet harminc év alatt fordítottak le.
A copyright, a New Yorker szerint megoszlik több, New York-i székhelyű nemzetközi kiadó és a Progress Press, már régebben megszűnt szovjet kiadó között.
A szövegek egy része a Marxist Internet Archive rendelkezésében maradt tíz évig, anélkül, hogy a londoni kiadó bármiféle kifogással élt volna. Most azonban készülőben van nála az ötven kötetnek az elektronikus változata, ami nyomtatásban ezerötszáz dollárba kerülne, míg az e-book formátum ára még nem ismert.
A Facebook-on a probléma körül élénk vita alakult ki. Írók sokasága az egész világból felháborodását fejezte ki, sőt, a Change.org-on aláírást gyűjtenek az ellen, amit a paradoxon paradoxonjának neveznek, hogy egy magáncég követel jogot Marxra és Engelsre, akik történelmi ellenségei voltak a magántulajdonnak és a monopóliumnak.
Az írásokat ugyan az archívum levette honlapjáról, mivel elismerte a Lawrence and Wishart álláspontjának törvényességét, de az eljárással nem ért egyet azért sem, mert véleménye szerint, a kiadó közel áll a szocialista eszmékhez.
Sally Davison, a kiadó szerkesztője a New Yorkernek azt mondta, hogy a kiadó egyáltalán nem az az elnyomó kapitalista, amilyennek sok író nevezte, hanem egy kicsi, radikális kiadóház, amely csak négy embert alkalmaz, kettőt teljes, kettőt részmunkaidőben és ők munkájukért megérdemlik, hogy fizetést kapjanak.” Nem élünk szocialista utópiában, fenn kell tartanunk magunkat. Elvárni,hogy baloldali emberek más szabályok szerint játszanak, egyenlő az intézményesített öngyilkosság kérésével.”
Mások szerint, a marxi irodalom olyan bőséges és nagy részben publikus,hogy nem lenne jóvátehetetlen kár, ha az ifjúkori cikkek, szövegek csak fizetés ellenében lennének olvashatók.
Ezt az érvelést azonban David Walters, az archívum társalapítója elutasítja. Szerinte a marxi gondolat megértéséhez ismerni kell minden művét, nemcsak a leghíresebbek, illetve a leghíresebbé tetteket.
A vita csillapítására Davison megemlítette, hogy a kiadó a teljes műhöz való hozzáférést feltételesen halandó biztosítani egy olyan egyezmény keretében, amely szerint a kiadó szabad kezet kapna a kollekció eladási kapacitását illetően.
Az eset jól illusztrálja azokat az ellentmondásokat, amelyeket hasonló helyzetek teremtenek: egyrészt egy eredeti mű és a fordítása között, másrészt a kultúra terjesztése és a kulturális iparban dolgozók jogainak érvényesítése között. Ez utóbbi kérdésben teljesen megbomlott, ugyanis az egyensúly az internetnek köszönhetően, pedig a kérdés megérdemelné, hogy Marxhoz és illusztris kritikusaihoz méltó vitában találjanak igazságos szintézist.