- Családi hagyomány, hogy külföldön tanulunk, a szüleim és a testvéreim is ezt csinálták. A nővérem már a kilencvenes évek elejétől itt él, én pedig Oroszországban jártam középiskolába. Sok ajándékot kaptam tőle, farmert, videót, színes tévét, és ez vonzóvá tette számomra is Magyarországot. Persze, az is fontos volt, hogy ide nem kellett vízum, és ez volt a legközelebbi nyugodt hely, ahol az ember letelepedhetett.
- A nővéred segítségével rögtön munkád is lett, az ő vállalkozásában kezdtél dolgozni. Mivel foglalkoztatok?
- Kereskedelemmel, ruhát, cipőt árultunk. A józsefvárosi piacon dolgoztunk, és hatalmas előnyt jelentett a kínaiakkal és a vietnámiakkal szemben, hogy remekül beszéltünk oroszul. Így sokkal jobb üzleteket köthettünk a kínai cuccokért ideutazó horvátokkal, szerbekkel, bolgárokkal, szlovákokkal, ukránokkal és oroszokkal. Öt méterrel arrébb megvettük a kínaitól az árut, amit aztán játszva eladtunk, mert minket jobban kedveltek a szlávok a nyelvismeretünk miatt. De ez csak az egyik része volt a munkámnak, hiszen gyártattunk is ruhát. Sok mongol varrónő élt akkoriban Magyarországon, az idelátogató honfitársaim 90%-a ezzel foglalkozott. Olcsón és nagyon szépen dolgoztak, meg bírták is a munkát, terhelhetők voltak. Jó üzlet volt, a nővéremék folytatták is, de én tanulni akartam.
- Mikor jelentkeztél a jogi egyetemre?
- Először a Balassi Intézetbe jártam 1999-től előkészítőre, és elkezdtem intenzíven magyarul is tanulni. Mivel sikerült a felvételi, 2000-ben beiratkozhattam az egyetemre.
- Neked hol van a „haza”, Mongóliában, Oroszországban, ahol középiskolába jártál, és érettségiztél, vagy már Magyarországon?
- Ha azt kérdeznéd, hogy ki vagyok, akkor azt felelném, hogy mongol vagyok, és az is maradok. Ott születtem, Ulánbátorban nőttem fel, és jól beszélem a nyelvet, annak ellenére, hogy huszonhat éve külföldön élek. Annyira jól, hogy hivatalos tolmácsként is szoktak alkalmazni a magyar hatóságok. Egyébként Oroszországot is nagyon szeretem… De hogy melyik a hazám, azt nem tudom. Inkább azt mondanám, hogy több hazám van, és hogy a legtöbb dolog ideköt.
- Tizenhét évesen indultál Budapestre. Mit szóltak ehhez a szüleid?
- Édesanyám már nem élt akkor, de édesapám támogatott. Annak ellenére, hogy tudtuk, hét napig tart majd az utazás Ulánbátorból Magyarországra. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy már tíz éves koromtól önállóságra neveltek, azzal együtt, hogy szerettek és féltettek. Ezért válhattam világpolgárrá, három országban éltem eddig, és három nyelven beszélek. Nagyon szerencsésnek érzem magam.
- Időközben megszerezted az állampolgárságot, és megvalósítottad az álmodat: megvan a jogi diploma is. Van már saját ügyvédi irodád?
- Nincs, mert még nem tettem le a szakvizsgát. Egyszerűen nem volt időm rá, mindig volt mit csinálni. A dr. Bodolai László Ügyvédi Irodában dolgozom jelöltként, idegenrendészettel foglalkozom, meg büntető és polgári ügyekkel. Ahogy már mondtam, e mellett bíróságok, ügyészségek számára tolmácsolok, és tizenegy éve dolgozom a Magyarországon élő mongolok egyesületében.
- Érdekes, hogy éppen az idegenrendészet a szakterületed. Segíteni akarsz azoknak, akik – hozzád hasonlóan - le akarnak telepedni Magyarországon?
- Nem, inkább azok a külföldiek az ügyfeleim, akik már itt vannak, és valamilyen ügyük van a hatósággal, például a tartózkodással, a letelepedéssel vagy az állampolgársággal kapcsolatban. Nagy előny, hogy ezeket a helyzeteket magam is átéltem, és tudom, mit jelent mondjuk megszerezni a vízumot, vagy meghosszabbíttatni a tartózkodási engedélyt. Emlékszem még arra, hogy mit érez ilyenkor egy idegen.
- Biztos, hogy előny ez? Hiszen neked ezeket az ügyeket egymás után kellene megoldanod, a lehető leggyorsabban, viszont mivel tudod, hogy ez milyen lelki teher az ügyfeled számára, talán a kelleténél többet foglalkozol egy adott esettel.
- Hidd el, az előny, hogy tudom, mit érez, és min megy át az ügyfelem! Ez mindkettőnk számára jó. Szerintem e miatt is kedvelnek az ügyfeleim.
- És mivel foglalkozik a mongol egyesület?
- A legfőbb cél az itt élő mongolok összefogása, a gyökereik megtartása és ápolása, például kulturális és sport rendezvények, tudományos konferenciák segítségével. Elindult a mongol nyelvoktatás, és van jogi tanácsadásunk is. A másik célunk, hogy bemutassunk magunkat a magyaroknak, ezért minden nyáron megrendezzük a Városligetben a Naadam Fesztivált, aminek egyébként otthon több száz éves hagyománya van. Ez egyfajta sportesemény, ahol van birkózás, íjászat, szkander, kötélhúzás, meg mindenféle mongol játék. A szokásoknak megfelelően lóversenyt is kellene rendeznünk, de ezt a Városligetben nem lehet. Sajnos, az egyesületi taglétszámunk egyre apad, mert a gazdasági válság miatt sokan visszaköltöznek Mongóliába, vagy Nyugatra indulnak, például Svédországba, ahol azért jobban mennek a dolgok.
- Te maradsz Magyarországon?
- Maradok, mert túl sok minden köt ide. Ezen kívül imádom a magyar időjárást, mert a tél meg a nyár nem annyira szélsőséges, mint Mongóliában, ahol gyakran mérnek mínusz ötven fokot. Aztán mongolként sok húst eszem, és a magyar konyha fantasztikus. És hát, a szívem csücske Budapest, rajongok ezért a városért, a fekvéséért, az épületeiért, a Dunáért, a hidakért, a budai hegyekért.
- Rajtad látszik, hogy nem vagy magyar. Soha nem bántottak ezért?
- De, volt már ilyen. Leginkább az fordul elő, hogy „lekínaiznak”, és ezzel nagyon meg lehet sérteni egy mongolt. Ugyanakkor sokkal több jót kapok itt, mint rosszat.
- Mit gondolsz, miért sikerült ilyen jól a magyarországi letelepedés? Mi a receptje?
- Nagyon fontos, hogy van diplomám, mert így azért könnyebb boldogulni. Elengedhetetlen, hogy az ember nyitott és barátságos legyen, és mi, mongolok, ilyenek vagyunk. Tudod, odahaza az emberek – a három nagyváros lakóin kívül – még ma is félnomád életet élnek, és e miatt a vérünkben van, hogy gyorsan kell alkalmazkodni és beilleszkedni, bárhová sodor is az élet. Leülök egy ismeretlen mellé, együtt töltünk pár órát, és aztán úgy állok fel mellőle, hogy már barátok vagyunk. Nálatok aztán igazán nincs nehéz dolgunk, mert a magyarok többsége is éppen ilyen barátságos.