Zeneileg a Valérij Gyergijev vezényelte orkesztra is a megszokott Met színvonal, kiváló Maestro, egyike a legjelesebbeknek. Hanem a szólisták nem mindegyike sztár, pedig egyes főbb szerepekre oroszokat hívtak meg. A cár René Pape, a New York-i együttes kiemelkedő basszusa, csakugyan nemes hang, de nem basso profondo, a legmélyebb sötét tónus, ahogyan azt Musszorgszkij elképzelte.
Korábban parádés Marke királyt énekelt a Trisztánban, mintha Wagner ilyennek álmodta volna. De a hiteles Borisz, a szerencsére nálunk is megismert orosz Mark Reizen volt és a bolgár Gyaurov. Felejthetetlen. Pape is drámai cárt ábrázolt, csak a hang nem egészen a várt volt, inkább basszbariton.
Miként Varlaam sem, a vándor szerzetes, nekünk magyaroknak, (már az idősebb korosztálynak), felejthetetlen emlékünk Fodor János volt. Vlagyimir Ognovenko New Yorkban ennek az árnyéka. Valójában két olyan művész akadt, aki csakugyan elérte a napjaikban elvárt nemzetközi nívót.
Alekszandr Antonyenko, az ál Dimitrij, a trónkövetelő, zengő hőstenor, és törtető kedvese. Marina, Jekatyerina Szemencsuk, a szerepet a komponista szopránra írta, a vendégművésznő viszont meleghangú, bámulatos mezzoszoprán. Félreértés ne essék, ez a Borisz is a megszokott Met nívó, boldog volna vele sok európai társulat, talán még a moszkvai Bolsoj is.
Csak a részletekben is itt a tökélyhez vagyunk megszokva. Volt más halványabb előadás is néhány éve, például Rossini Hamupipőkéje, Elina Garancával, korábban káprázatosabb DVD fölvételeket élvezhettünk. A Mezzo általában a legjobbak közül választ, azonban nem mindig rajta múlik a színvonal. Most is annyit mondhatunk, soha rosszabb ne legyen.
