1991. februárjában, egy szombat délelőtt a Váci utcai Ofotértbe - ha ez ma mond bármit is - igyekeztem. Csak ott lehetett ugyanis a kor csúcsát, az SVHS videokazettát megvenni. Az út az akkori főkapitányság épülete előtt vezetett. A kapuőr csodálkozva rám szólt: magának nem ma van az esküvője? De igen!
És hogy erről a BRFK kapusa honnan tudott? Jelentem onnan, hogy akkoriban - már barátok közt - heti pár éjszakát a központi ügyeleten töltöttem, hogy első kézből írhassak mindenféle esetekről. Tudták: sosem élek vissza a hallottakkal. Egy idő után "annyira vittem", hogy beültettek a pultba. Vettem, kezeltem a segélyhívásokat, s ha netán megakadtam volna, az ügyelet vezetője segített. Sosem volt baj belőlem. Reggelente átnéztem a napi jelentéseket, híreket írtam belőle. Még az sem volt szentségtörés, hogy a "sajtóban nem közölhető" jelzet miatt beolvassak a felsőbbségnek. Tudniillik - sajtószabadság volt! - nem "a sajtóban", hanem a "sajtóval" formula lett volna helyes. Mégis minden megjelenhetett. Bodrácska akkori főkapitány - a túl jól informáltságom okán - látványosan utált, de békén hagyott. Pedig simán ki is tilthatott volna.
Ma más a helyzet. Sajtómunkás információt is csak írásban kérhet. Ha kap. Az a rendszer, hogy 15 napon belül kell válaszolni egy napilap kérdésére is, és ez kétszer is meghosszabbítható. Épp most telik le a 45. nap az Orbán Ráhel-féle DNS-vizsgálatos telefonlopás kérdésében.
Nyugi, sosem tudunk meg róla semmit, soha!
