A Népszava egyik korábbi számának címoldalán kiemelt szedéssel olvashatták az egyik cikk legfontosabbnak vélt megállapítását: "A közoktatás rothadásának és megszállásának következményei öt-tíz év múlva fognak először megmutatkozni." A cikkben szó esik az állami tankönyvek már-már kötelező megrendeléséről, s arról is, hogy ezekből szerezve ismereteinket előbb-utóbb "agymosott" nemzedékek kerülnek ki a tanintézményekből.
Mint egykor vidéki általános iskolában tevékenykedő tanár, nem tudok azonosulni ezzel a megállapítással. Nem tartom szerencsésnek ugyanis, ha a használatos tankönyvek ügyében a minisztériumoknak kizárólagos döntési joga van, kivált ha a döntnököknek kevés fogalma van az oktatás-nevelés hétköznapjairól. Erről egy-két keserű tapasztalatot én is szereztem. Nem sokkal a rendszerváltás után kért fel az egyik kiadó, nem írnék-e az akkori oktatási rendszerben felső négy osztály számára irodalom tankönyveket, s párhuzamosan nem állítanám-e össze a megfelelő szöveggyűjteményeket. A tankönyvírás nem rossz üzlet, mégis csak hosszas töprengés után mondtam igent; korábban pocsék tapasztalatokat szereztem a minisztérium ténykedéséről, amelyben akkor még komoly súllyal intézkedtek a régi rendszer megbízható káderei.
Ők voltak, akik többször is "elvesztették" az egyetem felterjesztését egyetemi tanári kinevezésem ügyében. Végül, a sokadik fiaskó után egyik barátom Antall Józsefhez fordult. A felterjesztést azonnal keresni kezdték, s a huncut bujkáló egy nap múlva előkerült, és sebesen elintézést nyert. Végül előtört belőlem a szenvedélyes pedagógus lelkesedése, elfogadtam a felkérést, nekiláttam, és néhány évi munka után elkészültem. Nem engedélyezték. A legfőbb indok az volt, hogy túlságosan erkölcs-központú. A kéziratok azóta is ott porosodnak valamelyik kiadónál. Mit is várhat az ember egy olyan intézménytől, amelynek díjjal koszorúzott munkatársa azzal dicsérte meg a Nyirő Józsefről előadó irodalmárt, hogy végre nem olyan "zsidóbérencekről" ír, mint Ady Endre és Babits Mihály?
Mégsem hiszem, hogy az ilyen magasztos szellemek által jóváhagyott állami tankönyvek akkora és olyan végzetes rombolást okoznának, amelyet az újságcikkek vizionáltak. Még akkor sem, ha egyik-másik történelmi csúsztatásokat tartalmaz, vagy egy jobbnak ítéltet szorít ki. Az oktatásnak ugyanis az a tulajdonsága, hogy tanárnők és tanárok végzik, akiknek kellő tudása van, s és elegendő ismeretek birtokában döntenek, mit érdemes megtanítaniuk és mit nem. Semmiképp sem hiszem, hogy mereven ragaszkodnának olyan tankönyvi szövegekhez, amelyekkel nem értenek egyet, hamisnak gondolnak, s az sem valószínű, hogy megfogadják azokat az ajánlásokat, bárhonnan érkezzenek is, amelyek olyan tankönyveket preferálnak, amelyeket a szakma vitat és elfogultnak vél.
Mi egyentankönyveket használtunk. Ilyenekből tanítottam, ám sem az én nemzedékem, sem az általam oktatottak nem éreztek bármiféle agymosást. Ennek legjobb ellenszere elmondani, amit igaznak vagy hamisnak gondol a pedagógus. Velünk olyan elbeszélést is olvastattak (Illés Béla volt az írója - ki ismeri napjainkban a nevét?), amelyben Sztálin elvtárs kiadta a parancsot: Budapestet úgy kell "felszabadítani", hogy alig érje kár. Majdnem elnevettem magam, míg felolvastam, hiszen két évig a Várba jártunk a Rákóczi helyett, s naponta tapasztalhattuk a mérhetetlen tapintat jeleit, miközben romhalmazok mellett haladtunk el a guberálók tevékenységét szemlélve. A bemutató olvasás végén elmondtam, mit láttam, miként érvényesült a gyakorlatban Sztálin elvtárs intelme. Több magyarázatra nem volt szükség.
Az akkori állami egyentankönyvekben éktelen marhaságok, ferdítések szerepeltek. Hosszan kellett volna csámcsognunk Tóth Árpád Az új Isten című versén, a tanárunk kihagyta. Kosztolányiról egy bő bekezdés tudatta, hogy "elárulta a forradalmat". Azt a szellemiséget tükrözte a néhány mondat, amelyet bőségben ecsetelt egy jeles filozófus hölgy Az erkölcsi normák felbomlása című, utóbb megtagadott könyvében. Órákon át olvastuk a szégyenpadra ültetett szerző verseit: a tanár úr szerette s velünk is megszerettette őket. Kit érdekelt, hogy elárulta a forradalmat (amelyről a nagyszüleink rémregényeket meséltek)? A tankönyv szövege szűrőn keresztül jutott el hozzánk, s ez a szűrő a pedagógus személyében napjainkban is működik.
A pedagógus megalázható, megfélemlíthető, de az ízlését nem korlátozhatják, és a tantermekben az ő ízlése és tudása a mérték, nem pedig a minisztériumé. Nemrégiben egy régi magyar filmet szemléltem: a 40 évig tanító, nyugállományba vonuló tanárt köszöntötték, tüntették ki. A minisztérium kiküldöttje a nevét sem tudta pontosan! Ám a tanítványok biztos emlékeztek és emlékeznek sokáig a nevére is, a tanítására is. És vajon hová lettek azok a potentátok, akik nem értek rá személyesen köszönteni a tisztességben megőszült tanárt? Még a filmvásznat is szívesen leköpnénk, ha látnánk őket. Szerencsére eltűntek (és eltűnnek) a süllyesztőben. Mint ahogy az általuk jóváhagyott tankönyvek is.
Az élet sokszor ismétli magát. Emiatt nem kell a vészharangot kondítani. Ami görbe, majd kiegyenesedik. Idő kell, és bízni a pedagógusokban, akik megtöretve és megalázva is a szépség és igazság szolgálói.
