- A Szabadság téren épül az emlékmű, miközben a Holokauszt Emlékközpont kuratóriumi elnöke együttműködési megállapodást kötött a Veritas Történetkutató Intézet vezetőjével. Ebben a helyzetben ön dühös vagy szomorú?
- Egyértelműen szomorú vagyok. Elsősorban amiatt, mert jól látható, hogy nem azon az úton megyünk, amin kellene. S bár magyarázatot mindenre lehet adni, az aggasztó jelenségek szaporodnak. Ilyen például a Jobbik egyre erősebb térnyerése. Pedig csak elő kellene venni a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződést és ott el lehet olvasni, hogy Magyarországon ilyen párt nem is létezhetne. Az, hogy megtévesztették az embereket és ezért olyan sokan szavaztak rájuk - másodlagos. De e párt léte azt jelenti, hogy egyszerűen meg lehet kérdőjelezni az 1945 után kialakult status quot. Ezért vagyok szomorú. Amikor huszonvalahány kilósan hazajöttem Mauthausenből, azt gondoltam, egy olyan országban fogok élni, amelyben nem az számít, ki milyen vallású, vagy ki mit gondol. Az utóbbi években azonban a jelek szerint újra csak ez számít.
- Holokauszt túlélőként ön a Páva utcai központ felügyelő bizottságának elnöke. Igaz, a megbízatásuk - akárcsak a kuratóriumé, vagy az ügyvezető igazgatóé - egy hete lejárt. De mégis, hogyan alakulhatott ki a jelenlegi helyzet?
- Már régóta kritikusan figyeltem a fejleményeket, többször meg is fogalmaztam véleményemet. Pedig jó tíz éve mennyire örültünk, hogy létrejöhetett a Holokauszt Emlékközpont. De az utóbbi években olyan konfliktus alakult ki Haraszti György, a kuratórium elnöke és Szita Szabolcs ügyvezető igazgató között, ami megítélésem szerint már veszélyeztette a működést. Mert bár az elnöknek nagyon széles jogokat biztosít a Szervezeti és Működési Szabályzat, Haraszti György azonban ezeket is messze túllépte. A lényeg az, hogy mindent megpróbált a kezében tartani. Hogy miért, erre ő tud válaszolni, én nem.
- És ön mit tett ebben a helyzetben?
- A felügyelő bizottság már január végén kialakította ezzel kapcsolatos álláspontját, amit én a kuratóriummal együtt tartott ülésen - napirenden kívül - el is mondtam. Arra hívtam fel a figyelmet, hogy meg kell találni az ellentétek forrását és véget is kell vetni a szembenállásnak. Kétségtelen, hogy a felügyelő bizottságnak nincs joga beleszólni az érdemi döntésekbe, nem is ezt kértük, csak annyit, hogy legalább kérdezzenek meg bennünket. Mondok egy példát. Az auschwitzi haláltábor felszabadulásának napján - január 27-én, amely a Nemzetközi Holokauszt Emléknap - egy megemlékezést szerveztek. Meghívták a Veritas vezetőjét, Szakály Sándort, aki korábbi kijelentéseinek bírálata miatt lemondta a részvételt. De az ő tervezett jelenléte miatt visszalépett esedékes előadásától a kíváló holokauszt-kutató, Tibori Szabó Zoltán is. A Hadtörténeti Intézet képviseletében volt viszont egy előadó, aki anélkül beszélt a '44 előtti honvédség dolgairól, hogy megemlítette volna, miképpen léptünk be a II. világháborúba, vagy mi történt a Don-kanyarban. Eközben Szita Szabolcsnak - aki ugyancsak elismert történész - annyi szerepet szántak, hogy nyissa meg az egyházi embermentőkről szóló kiállítást.
- És mi volt a reakció az ön kritikájára?
- Lényegében semmi. Olyannyira, hogy a kuratórium és a felügyelő bizottság együttes üléséről készült jegyzőkönyvbe bele sem került, hogy bármit mondtam volna. Ezért aztán február végén írtam egy levelet Haraszti elnök úrnak. Megkértem, a jövőben hiteles leiratok készüljenek és ne tartson megírásuk egy teljes hónapig. Azt is javasoltam, hogy újra üljünk le megbeszélni a teendőket. Érdemes megjegyezni, hogy a kuratórium egyik tagja teljes mellszélességgel mellém állt. Drucker Tibor is holokauszt-túlélő, a neve már csak azért is jól ismert, mert hosszú ideig könyvkiadót vezetett, s nála jelentek meg a legjobb könyvek a magyarországi ellenállásról és a holokausztról.
Miután semmilyen választ nem kaptam, s tudtam, hogy a megbízatásunk május 3-án lejár, április 30-ára összehívtam a felügyelő bizottságot, ahol elfogadtuk azt a levelet, amelyet az emlékközpont felügyeletét ellátó Lázár Jánosnak, a Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak írtunk. Beszámoltunk arról, hogy testületünk az újságból tudta meg, a kuratórium elnöke együttműködési szerződést írt alá a Veritas Intézettel. Kifogásoltuk, hogy Haraszti György ezt úgy tette meg, hogy senkivel nem beszélte meg, előzetesen sem tájékoztatás, sem vita nem volt róla. A levélben emlékeztettünk arra is, hogy Veritas főigazgatója, Szakály Sándor a kamenyec-podolszki deportálást idegenrendészeti eljárásnak minősítette, ami számunkra ugyanúgy elfogadhatatlan, mint az egykori csendőrségről alkotott véleménye.
- Ön tapasztalt, sokat látott ember. Van valami elképzelése, hogy Haraszti György mindezt miért csinálta?
- Én állítólag jó humorú ember vagyok, de nem lélekbúvár. A kuratórium elnöke az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem tanszékvezető professzora, bár a tanév végével kényetlen lemondani e tisztségéről. Számomra megmagyarázhatatlan, mi vezeti őt, különösen, hogy egyébként a történelemtudományt oktatja. Az biztos, hogy Szita professzor úr távozása a Holokauszt Emlékközpont ügyvezető igazgatói tisztségéből, jelentős veszteség az intézménynek. Noha semmilyen hivatalos állásfoglalás nem látott még napvilágot, nagyon valószínű, hogy rá éppúgy nincs szükség, mint a kuratórium egyetlen holokauszt-túlélő tagjára, Drucker Tiborra, vagy a felügyelő bizottság elnökére, azaz rám. Nem gond, ez nem hiúsági kérdés és nem is valamiféle sóhajtozás. Világosan látszik, hogy a jelenlegi vezetésnek más elképzelése van és ez teljesen jogszerű. Az már más kérdés, hogy ez mennyiben találkozik a céllal, vagyis a Holokauszt Emlékközpont feladataival.
- Mi is lenne a feladata?
- Be kell mutatnia, hogy hova vezet az antiszemitizmus és hogy mi történt 1920 és 1945 között ebben az országban. Ezt a kérdést persze ellentmondásossá teszi, hogy a magyar zsidóság zömmel asszimilált volt. Az 1867-es kiegyezés után lehetőségeket kaptak, megmutathatták, mire képesek. És nem volt olyan terület - gazdaság, tudomány, politika, mezőgazdaság, bármi -, ahol a zsidóság legjobbjai ne alkottak volna kiválót. De közülük nagyon sokan a haláltáborokban végezték, annak ellenére, hogy az egész magyarság profitált abból, amit tettek. Bródy Imrét, a modern kriptongázas villanylámpa kifejlesztőjét 1944 végén SS-katonák verték agyon egy lágerben. Petschauer Attila olimpiai bajnok kardvívót munkaszolgálatosként Ukrajnában gyilkolták meg. Sorolhatnám még sokáig a neveket.
- Visszatérve Haraszti Györgyre, a héten olyan hírek keltek szárnyra, hogy ő kerülhet Szita Szabolcs helyére. Vajon ez magyarázza, amit az utóbbi időben tett?
- Ahogy ma divatos mondani, ezt nem tudom se megerősíteni, se cáfolni, hiszen nem ismerem a tényeket. Bennünket, a volt vezetők nagy részét nem tájékoztattak semmiről. De persze elképzelhető.
- Haraszti tehát megkapja jutalmát?
- Számomra az egész történet megdöbbentő, mert veszélyeztetve látom a Holokauszt Emlékközpont további működését. Szita Szabolcs igazgatása alatt igazán jó kezekben volt ez az intézmény, amely azonban a kuratóriumi elnök lépései folytán egyre rosszabb helyzetbe került. S bár a mandátumunk lejárt, én még bízom benne, hogy Lázár János válaszol a levelünkre. Sőt, az igazi az lenne, ha egy rövid beszélgetést tudnék vele folytatni. Én őt még abból az időből ismerem, amikor Hódmezővásárhelyen dolgozott, nem volt országos politikus, s kiváló előadásokat és megemlékezéseket tartott. Ezek miatt remélem, hogy talán kész lenne megbeszélni az ügyet.
- Ön korábban azt mondta, törvényszerű, ami a Páva utca körül történt. Miért is?
- Teljes mértékben osztom a Mazsihisz álláspontját, amely szerint napjainkban a holokauszt relativizálása folyik. Áldozatokat és gyilkosokat vesznek egy kalap alá. Magyarországon 1920-tól fokozatosan egy olyan helyzet alakult ki, ami a német megszálláshoz vezetett, megnyitva a teret a történtek előtt. Csakhogy ez a megszállás tulajdonképpen együttműködést jelentett. Ennek keretében pusztították el a magyar zsidóság jelentős részét. Azokat is, akiket zsidóknak minősítettek, bár már nem voltak azok. Ez nem volt törvényszerű és ezt nemzetközi példákkal tudom alátámasztani. Dániában a náci Németország legerősebb időszakában sem sikerült a zsidóságot deportálni, mert a kormány és az ottani lakosság nem volt hajlandó közreműködni. Finnországban sem.
Petain marsall kollaboráns volt ugyan, de Franciaországban sok zsidó megmenekült. Bulgáriából és Romániából sem deportálták a zsidókat. Horthy Miklós azonban olyan miniszterelnököt bízott meg - Sztójay Dömét -, aki hóhéraival hat hét alatt kitakarította a magyar vidéket. 1920-tól pedig olyan légkör alakult ki - a zsidótörvényeken túl -, hogy a lakosság nem állt a zsidók mellé. Vagy csak nagyon kevesen. Róluk, mintegy 700 zsidómentőről megemlékeztem néhány éve megjelent könyvemben, amelyben megírtam, nagy becsben tartom azokat, akik az akkori helyzetben kiálltak a szerencsétlenek mellett.
- Napjainkban azonban mind többet hallunk arról, hogy Horthy megmentette a zsidókat.
- Kétségtelen tény, hogy a budapesti gettó megmaradt. De azt igazából nem lehet tudni, hogy Horthy a maradék hatalmát kívánta megmenteni, vagy a budapesti zsidókat. Az természetesen öröm, hogy sokan közülük túlélték a háborút, bár a nyilas hatalomátvétel, október 15-e után további próbatételek vártak rájuk.
- Akkor jogos, hogy most emlékművet állítanak a Szabadság téren?
- Számomra ez érthetetlen. Én azt tartom tisztességesnek, ha mindenki szembenéz a múltjával. Ez az emlékmű pedig inkább elfedni igyekszik a valós tényeket.
- Ön 85 éves, túlélte Mauthausent, 1945 után hosszú ideig tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, annak könyvtárát is vezette, több könyvet írt. Az interjú elején azt mondta, most szomorú. De én úgy látom, azért dühös is, vagy legalábbis aktívan szomorú.
- Lehet így is fogalmazni. De ne higgye, hogy ez tudatos. Ha visszapillantok az életemre akkor két dolog fontos. Az egyik, hogy nem járok úgy, mint Lót felesége, vagyis nem válok sóbálvánnyá, bármilyen meglepetés ér is. Ezzel függ össze a másik, hiszen mindig bíztam benne, hogy ki tudok mászni minden bajból és mindig jobbá tudom tenni azt, amit csinálok. A Műegyetemen is, például amikor a lakásbizottság titkára voltam és tíz év alatt 550 lakáshoz juttattam a rászorulókat. De említhetném Tiszafüredet, amelynek díszpolgára vagyok és ahol öt évig építettük az irányításommal a város zsidó mártírjainak az emlékhelyét. Nagyon sok mindenbe beleütöttem az orromat, amikor úgy éreztem, hogy valamit nem szabad hagyni. Ezért küzdöttem eddig a Páva utcai változtatások ellen, mert nem vagyok hajlandó beletörődni mindenbe. De most már kissé elfáradtam és szomorú vagyok.
