1954-ben alkotta meg e hangszert Clarence Leonidas „Leo” Fender (1909- 1991) aki maga közepes tehetségű zenész volt, de elég kézügyessége, esztétika érzéke és hallása volt ahhoz, hogy először rádiókat, erősítőket készítsen, majd áttérjen a gitártervezésre. Ez utóbbinak ízére akkor kapott rá, amikor a 40-es évek közepén Los Angeles külvárosában működő rádiószervizében hangszerjavítást is kezdett vállalni. A gitárreparálás közben megtanulta, milyenek az igényeik a muzsikusoknak, hogyan viszonyulnak hangszerükhöz, annak hangjához és külsejéhez.
1951-ben született meg a Fender Telecaster, amely követte a kor ipari design-jának az alapelvét: a forma szolgálta a funkciót. Már ebben a gitárban is volt valami nagyon „nőies”, egyben földöntúli, ami az ember küszöbön álló űrkalandját előlegezte meg. Három évvel később ezt a folyamatot teljesítette be a Stratocaster, amelynek hangja mérföldköveket jelez a rock-történetben.
Elválaszthatatlan lett a Stratótól a tragikusan rövid életű Buddy Holly, aki egy 1957-es Ed Sullivan Show-ban nyűgözte le közönségét. A tisztán, ezüstösen csengő „Shadows-hang”, Hank Marvin pengetésével ugyanolyan fogalom lett, mint Eric Clapton futamai a 60-as évek Cream-korszakától napjainkig, de a legkülönbözőbb irányzatok képviselői nyűtték: Bob Dylan, Ritchie Blackmore, David Gilmore, Mark Knopfler és sokan mások.
A Stratocaster legnagyobb mesterének azonban mind a mai napig Jimi Hendrixet tartják. A rock történetének egyik legszebb pillanata volt az 1969-es woodstock-i fesztivál befejezése, amikor a három napos zeneünnep végén a már halálosan kimerült hippikbe Jimi játéka csepegtette játékával az utolsó erőt. Hendrix és fehér gitárja valóban produkálták azt a totális „szerelmi együttlétet”, amelyre a Strato teremtetett.
A későbbi híres gitárosok is ragaszkodhat a jól bevált hangszerekhez, a texasi blues-gitáros Stevie Ray Vaughan-tól Kurt Cobain-ig. Elmondhatjuk: amíg a Stratók lesznek, a rock sem hal meg.
Leo Fender élete végéig megmaradt tervezőnek és üzletembernek. Jó barátságba került gitárjai legnagyobb megszólaltatóival, de sosem irigyelte sikerüket. Talán azért sem, mert ő maga soha nem tanult meg rendesen gitározni. Halála után egy évvel azért beválasztották a Rock and Roll dicsőség-csarnokba, sőt, születésének 100. évfordulóján posztumusz Grammy-díjjal is kitüntették.
