Eredetileg Johann Nepomuk Nestroy vetette papírra a Lumpáciusz és Vagabundusz históriáját. Osztrák kispolgárokat kritizált nem fallal a falnak menve, hanem kedves könnyedséggel, úgy, hogy az az osztrák kispolgároknak is tetsszen. Meg akarta tartani darabja finom, szórakoztató jellegét.
A vígjátékot lefegyverző rímekkel, utólérthetetlen sármmal lefordította, és annyira átírta Heltai Jenő, hogy az már lényegében az ő művének tekinthető. Mindezt 1943-ban tette, már dúlt az ádáz háború, de ő csak laza kedvességgel kritizált, és nagy hozzáértéssel szórakoztatott.
A darabban angyali lények ereszkednek le a földre, és próbára akarnak tenni három vagány, világcsavargó lumpot azzal, hogy szerencsejáték révén hatalmas nyereményhez juttatják őket, és azt vizslatják, hogy dúskálva a javakban, kiemelkedő környezetben, képesek-e jó útra térni.
Nem nehéz felfedezni az analógiát a Vígben nagy sikerrel adott Brecht darabbal, a Jóembert keresünk cíművel, melyben istenek szállnak a földre, és tesznek próbára embereket, döntő többségben lesújtó eredménnyel. De az nem andalító darab.Pofán akarja csapni a nézőt, és erre külön még a songok is szolgálnak, amikor a képünkbe éneklik a szereplők az igazságot.
Most ugyancsak vannak dalok, és ezúttal a színészek egyenesen kamerába búgják ezeket, így felnagyítódva, hangsúlyosan láthatók, de a végeredmény ezúttal nem felismerésértékű döbbenet, hanem jobbára szelíd mosoly, hogy igen, nagy lókötő ez a fickó, tán nem fog megjavulni soha, de azért tulajdonképpen megbocsátható neki minden, ahogy magunknak szintén megbocsájtunk.
Ez a darab, ahogy a produkció szintén, csak karistolja a problémákat, és szellemességgel, oldott játékos kedvvel vonja be, tulajdonképpen cukormázzal beborítva a nem is annyira keserű pirulát. Mindehhez persze kellenek jó színészek, és Stohl András, Lengyel Tamás, Hevér Gábor igazán azok. Ők a három jó barát és jó madár.
Akik képtelenek egy helyben megülni, hajtja őket a vérük, a kíváncsiságuk, akár lerongyolódva, nincstelenül is vándorolnak, mennek és mennek előre, szabadon élvezik az életet. Minden linkségük ellenére összetartanak, számíthatnak egymásra. Ha már nagyon nélkülöznek, akkor is ott a humoruk, az életkedvük, ami elvehetetlen tőlük, agyonüthetetlennek tűnnek.
Energiáik kifogyhatatlanok. És amikor rájuk szakad a temérdek pénz, különböző módon próbálnak érvényesülni, de kettő közülük iszonyú hamar elherdálja a hatalmas vagyont.
Egyikük viszont előtte tetemes összeget csal ki tőlük, hogy miután tönkrementek, és visszatérnek végül is bevált vándoréletükhöz, visszaadja nekik a pénzt, és hathatós rábeszéléssel, kiadós lelkizéssel igyekezzen jó útra téríteni őket.
Tán ez az Eszenyi Enikő által lezser profizmussal megrendezett produkció legerősebb része. A Lengyel Tamás játszotta asztalos már pocakot eresztett, megházasodott, ahogy illik, kisbabája is van. Kiskerttel, amit éppen egy mutatós, nagydarab fűnyíróval, gondos odaadással ápol. Vagyis ideális, unalmas, de biztos kispolgári létbe kezdett.
És erre akarja rávenni a másik két, élénken tiltakozó társát is. Tiltakoznak, tiltakoznak, de azért csak engednek az unszoló baráti szónak, az elkényelmesedésre is hajlamos lényüknek, meg a kockázatmentes létformának, és beadják a derekukat.
Végül ott látunk három elpocakosodott, eltunyult férfit, akik kézbe fogják csecsemőjüket, közben tolják a fűnyírót, és tökéletesen elvesztve személyiségüket abszolút beállnak a sorba. Gunyoros vég, kaján fricska. Darvas Benedek tulajdonképpeni címszereplőként, Lumpáciusz és Vagabunduszként, dalnokként, a történeten kívül, de belül is létezve, óriási empátiával kíséri végig az eseményeket.
Lukács Sándor, Hegyi Barbara, Réti Adrienn, Danis Lídia, Kerekes József, Molnár Áron, Gonda Kata több szerepben is jeleskedik. Bokanyi Nóra, Demeter Lilla jelmezeikkel, Árvai György a díszlettel, groteszkbe átcsapó mesevilágot teremtett.Megrázkódtatással, jelentős felismeréssel, komoly elmélyüléssel nem jár az este, de kellemes szórakozás.