- Boldogság akadálymentesítve

Reggel háromnegyed nyolc. A Császár-Komjádi Sportuszoda kezd élettel megtelni. Érkeznek az úszók, a kicsiktől a nagyokig, a fiataloktól a szenior korosztályig. Szemenyei Zoltán a parton meséli, nem időzünk sokat itt, mert másnap Berlinbe kell utazni egy nemzetközi versenyre, és még rengeteg a teendő.

A párja miatt vagyunk itt, Illés Fanni ott van a medencében, róla beszélgetünk. Zoli

feleleveníti megismerkedésük történetét, hogy a kollégiumban találkoztak, de nem épp hollywoodi jelenetként habarodtak egymásba, kezdetben nem voltak szimpatikusak egymásnak.

Fanni okoskodónak tartotta Zolit, Zoli nagyképűnek találta a lányt. Megtudom, nemzetközi verseny lesz Németországban, és Fanni most nem a szokásos két órát tölti a vízben, mivel edzője, Magyarovits Zoltán nem szeretné megerőltetni őt. Vége az edzésnek.

Fanni úgy pattan ki a medencéből, hogy a lélegzetem is eláll. Pedig lába combtól lefelé nem fejlődött ki neki. Sérülten született.

Mire pislogok, már bele is csüccsent a kerekesszékébe. Egyébként Fanni paralimpikon, ott járt Pekingben és Londonban, nem mellékesen pedig gyönyörű, ami nem Zoli vagy az én szubjektív megállapításom. Nemrégiben kerekes székesek számára rendezett szépségversenyen hódította el a fődíjat.

Mindez az oka annak, hogy egy napján végigkísérem. A tréning után egy bevásárlóközpontba vesszük az irányt. Fanni könyvet vesz, hosszú az út Berlinbe, nem szeretne unatkozni, majd kávé mellett beszélgetünk.

- Édesapám, Illés Tihamérnak hívják, anno kihívott egy úszóversenyre. Nagy meglepetésére megvertem őt, pedig ő egészséges, ráadásul férfi. Apu felkereste Málnai Istvánt, aki a nevelőedzőm lett. Füreden találkoztunk hetente kétszer. Reziben születtem, ott is nőttem fel, az egy kis falu Keszthely mellett. Onnan jártam edzésekre – mondja Fanni. A középiskolát Zalaegerszegen végezte, ott Horváth Csaba volt az edzője.

- Szerettem Zalaegerszegen úszni, csak az volt a problémám, hogy én voltam az egyetlen rokkant, és az egészséges társaimmal kellett együtt úsznom. Az egyetem miatt felköltöztem Pestre, itt sokkal jobb, mert a sorstáraimmal edzhetek, jó a hangulat, igazi barátok vagyunk. Összejárni ritkán szoktunk, mert szinte az egész életünket együtt töltjük a medencében.

Fanni 22 éves. Mindkét ötkarikás viadalon döntőbe jutott, s nyolcadikként végzett.

- Én voltam a legfiatalabb Pekingben, mindössze 16 éves, édesapám jött ki velem. Londonban már az egész család a helyszínen szurkolt, kivéve Zolit, akkor még nem is ismertem. Angliában az volt a célom, hogy érmet szerezzek, de ez nem jött össze.

Hogy miért, arra prózai a magyarázat. A paralimpikon sportolókat az esélyegyenlőség érdekében egy nemzetközi szakértői bizottság a testi fogyatékosságtól függően kategóriákba sorolja. Minden sportág saját besorolási rendszerrel rendelkezik, ezeket a nemzetközi sportági szövetségek készítik el.

A fogyatékosság mértékét számmal és betűvel jelölik. Az úszásnál, például „S” kerül a szám elé, 1-10-ig vannak besorolva a sportolók. Egyes számot, azokat a paralimpikonokat kapnak, akiknek a legnagyobb testi fogyatékossága, a 10-zes számmal a legenyhébb sérülést jelölik.

Fanni az S6-ban versenyez, de szeretne átkerülni S5-be. Aki látta a londoni olimpia döntőjét, feltűnhetett neki, hogy a versenyzők közül csak neki nem volt lába, és úgy gondolja, ez nem tisztességes. Az átsorolást a Magyar Paralimpiai Bizottság kezdeményezi, és a nemzetközi szervezet hagyja jóvá.

- Úgy érzem, ha az S5-ös kategóriában versenyeznék, jobb eredményeket érhetnék el. Rossz érzés, amikor megteszek mindent, megszakadok a medencében, mégis nyolcadik helynél jobb eredményt nem tudok elérni. A londoni olimpia után olyan csalódott voltam, hogy elgondolkodtam: abbahagyom. Fél évig bírtam, aztán visszahúzott a szívem a medencébe. Ahogy beszélgetünk, Fannit sokan megnézik.

- Mennyire zavar, ha így megbámulnak?

- Az első edzésemre, amikor lementem, két takarót tettem a lábamra, nehogy észrevegye valaki a sérültségem. Most már hozzászoktam. Zolival, amikor a buszon állunk, illetve én ülök – teszi hozzá mosolyogva - osztályozni szoktuk az embereket. Négy kategória van. Az első, aki nem törődik vele. A második, aki a fejét ugyan nem mozdítja, de a szeme sarkából végigmér. A harmadikba azok tartoznak, akik megbámulnak, olykor utánam is fordulnak. Ha rosszabb napot fogok ki, oda szoktam nekik integetni, hogy ne nézzenek már ennyire feltűnően. Amióta szépségkirálynő lettem, és nagyobb figyelmet kaptam, nem tudom eldönteni, hogy azért néznek, mert kerekesszékben vagyok, vagy azért, mert felismernek.

- Elfeledkeztünk a negyedik kategóriáról.

- Azt egy hete vezettük be Zolival. Ültünk a trolin, amikor egy néni odalépett hozzánk, és megfogta a lábamat. Szuggerálta. Na, azóta, ez a kategória a kézrátétellel gyógyítóké.

- Használt a gyógymód?

- Nem. De lehet, hogy az volt a baj, hogy úgy meglepődtem, meg sem tudtam mozdulni.

- Mit szólsz ahhoz, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság 64 millió forint helyett, 28 millió forintot osztott ki a Magyar Paralimpiai Bizottságnak? Érződik, hogy kevesebb pénzből gazdálkodik a szövetség?

- Havonta 40 ezer forintot kaptam ösztöndíj gyanánt, most egy árva fillért sem. Sokan kérdezik, miért érint rosszul, mikor nem a pénzért, hanem az úszás szeretete miatt csinálom. Erre csak mosolyogni tudok. Aki szereti a munkáját, az ne kapjon érte pénzt? Csak aki utálja? Nekem az úszás a hobbim és a munkám is egyben, szeretem, amit csinálok, de én is pénzből élek. Nem nagy összeg a 40 ezer, de ha kapja az ember, aztán megvonják tőle, azt azért megérzi. De nem csak én jártam így. Sors Tamás úszótársamnak, aki Londonból mindhárom színű éremből szerzett egyet, nagyobb a vesztesége. Nem tartom igazságosnak, hogy az egészséges sporttársaink nagyságrendekkel több pénzt visznek haza, mint mi, amikor mi is ugyanannyi időt töltünk edzéssel, mint ők.

Fanni az ELTE magyar szakára jár, még két éve van, hogy befejezze az iskolát. A diploma után nem az úszással szeretne foglalkozni. A legnagyobb vágya, hogy segítsen sorstárain.

- Az emberek fejében kellene először rendet tenni, hogy ne úgy álljanak hozzánk, hogy mi mások vagyunk, mint ők. Mi ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanúgy gondolkodunk, ugyanúgy eljárunk színházba, moziba, bulizni, mint egészséges társaink. A sorstársaimnak is változtatni kellene gondolkodásmódjukon. Sokan ki sem mozdulnak, nincsenek barátaik, nem ismerkednek az épekkel. Ezen szeretnék változtatni. Ha kell, a parlamentbe is bemegyek, ne értsd félre, nincsenek politikai ambícióim, csak annyit szeretnék, hogy meghallgassanak, mert ha fent megértik, amit szeretnék, talán könnyebben elfogadják mások is.

Ezért nevezett a szépségkirálynő választásra is. Be akarta bizonyítani, hogy a kerekesszékben sem áll meg az élet. Ahogy kommunikál, ahogy Zolival viccelődik, egy igazán egészséges lelkületű, vidám, pozitív gondolkodású lányt ismerek meg. Ehhez biztosan az szükséges, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen. Miért ne szerethetné magát, miért ne tudna véghezvinni nagy dolgokat?

Javítani szeretne a honi tömegközlekedésen is, van úgy, hogy órákat kellett várnia alacsony padlós buszra, mert a BKK nem képes abban az időben küldeni a járművet, amikorra a menetrendben ígéri. Az új négyes metrót egyébként nagyon „bírja”, ahogy átadták, kipróbálták, habár ma már többnyire saját kocsival közlekedik

Most Zoli vezet, a kollégiumhoz érkezünk. Találunk egy szűk helyet, Zoli próbál beállni.

– Úgy vezetsz, mint egy lány – ugratja Fanni - sokkal jobban beálltam volna!

A kollégiumhoz érve négy lépcsőfok állja Fanni útját, mióta találkoztunk most először kér segítséget párjától. Kérdezem, hogy itt mindig ilyen nehézkes a bejutás? Meséli, általában a hátsó kapunk szoktak bejönni, ahol akadálymentes, de most, hogy én is itt vagyok, nem lehet, mert be kell jelentkeznem, mint vendég.

A szoba apró, rendezett, gyorsan pakolnak, nagy út vár Fannira. Készül, hogy minél jobb eredményt érjen el az előtte álló versenyen.

A berlini kaland aztán sikerrel zárult. Egy arany, négy ezüst és két bronzérmet akasztottak Fanni nyakába.

Nem meglepő: hihetetlenül erős! Mosolygós és bájos, kitartása előtt pedig le a kalappal. Nem törődik azzal, hogy mi történt vele, nem a múlton rágódik, hanem a jövőbe tekint, vannak céljai, álmai, amiket szeretne megvalósítani. Sokunknak példa lehet az ő kitartása, életigenlése, küzdése a mindennapokkal. A legnagyobb vágya az, hogy felhívja az emberek figyelmét, hogy a fogyatékkal élők ugyanolyan emberek, mint az egészséges társaik, és a sorstársainak bebizonyítsa: merjenek élni.