Patrick Vialaneix 1983 őszén tizenhárom éves volt. Focicsapatával játszott egy délután, majd odahaza édesanyja, - mellesleg szerény tehetségű festő – elétette meleg csokoládéját, a fiú utána a városi képtárba viharzott. Megállt egy festmény előtt és földbe gyökerezett a lába. A mindössze 50X60 centiméteres kép szappan buborékot fújó fiút ábrázolt, kissé szomorú tekintetűt. A látvány kitörölhetetlen nyomot hagyott benne, és amikor már 28 évesen, éppen egy biztonsági cég alkalmazottjaként, ismét fölkereste a Draguignan-i múzeumot, nem tudott ellenállni, „meg kell szereznem”, biztatta magát. Másnap július 14.-e volt, nemzeti ünnep, elment „tanulmányútra”, milyen biztonsági rendszerrel is kell megküzdenie. Majd bebújt egy szekrénybe, kényelmetlen magzat pozitúrában böjtölte ki, amíg magára maradt. A városka főterén éppen játszották a Marseillaise-t, a nemzeti himnuszt, miközben kis kalapáccsal beverte a festménytőrző üveget, magához szorította a „zsákmányt”, amelyet kocsija csomagtartójában, szemetes műanyag zacskóban cipelt haza. Kitartón hallgatott, nem árulta el senkinek a tettét, a festményt gondosan becsomagolta és fekhelyének a rejtekében bújtatta el.
Időközben megnősült, a fekhelyre már két személynek volt szüksége, így a képet szekrénybe rejtette, hitvesének sem árulta el a titkot, de később megrázta őt, hogy betörtek hozzájuk. Csupán a hifi berendezést lopták el, a Rembrandt maradt. Patrick rábeszélte Christelle-t, a társát, hogy költözzenek el, és mert változatlanul gyötörte a bűntudat, vándoroltak tovább. Az állapot fél őrületbe kergette, a hallgatás, a rejtőzködés is terhére vált. A véletlen hozta össze ismét egyik gyerekkori pajtásával, Tonival, akinek kitálalt. A haver mesélte el neki, hogy a biztosító rendületlenül hajszolja az eltűnt műkincset, és megtalálójának 40 000 eurós jutalmat ígért. Toni vállalta magára azt is, hogy kapcsolatba lép a biztosítóval, az idén márciusra meg is rendezte Nice-ben a találkozót. Patrick Vianaleix a hóna alatt vitte el a Rembrandtot, azzal a bűntudattal, hogy „nem voltam éppen büszke”. Meg is kapta a 40 000 eurós jutalom csekket, de nem váltotta be, átadta a csendőrségnek,
A Le Monde a sztori birtokába jutva, elküldte riporterét Soren Seelowot és fotósát, Rodolphe Eschert a „tolvaj” otthonába, az újság közölte is, hogy az ajtót Patrick szenvedélyeként Rembrandt rézkarc díszíti. A tettes a sajtósoknak mindenről részletesen beszámolt, arról is, hogy az esetet „száraz lábbal” élte túl. A bűntett törvényesen elévült, semmi következmény nem vár rá, már azért sem, mert nem vette át a tetemes jutalmat. A riport végszava szerint a hajdani bűnbe esett most arról álmodik, hogy még múzeum őr is lehet belőle, talán éppen abban a teremben, ahová a megtért Rembrandt hazatér. A vezető párizsi napilap egyike a francia sajtó leghitelesebb orgánumainak, így arról nem tett említést, hogy a „tékozló fiú” históriájának részletes közlése után maradt-e szem szárazon?