Varázslatos az egész, a klasszikus rendezés, a szereposztás, de nem tiszteletlen talán a máltai Joseph Calleja, a francia Ludovic Tézier és a kínai basszus Kwang Chui Youai mellett is kiemelni az est csodáját, Natalie Dessay-t. Ezt a törékeny, hangjával mester módra bánó koloratúr szopránt, aki Istentől ráadásként kapta páratlan színészi tehetségét.
Hihetnénk, Donizetti, amikor megteremtette ezt a tragikus operahősnőt, mintha megálmodta volna, lesz majd egyszer a XXI. században egy prímadonna assoluta, aki Maria Callas és Renata Tebaldi után is föltámasztja a zenés színpad csodáját.
Hangban, játékban, megrendítésben. Csakugyan káprázat. Egyetlen fájdalmuk az opera elvakult rajongóinak, hogy Dessay előtt két évvel ugyancsak a Met színpadán egy másik szoprán jelenség, az orosz Anna Netrebko már elénekelte, és az ő DVD-je van forgalomban. Gyönyörű ez is, de a franciában több a dráma. Az egyéniség.
És akkor váratlanul, két fölvonás között Dessay derűsen elmondja riporter kolléganőjének, az ugyancsak szoprán óriás Renée Flemingnek, hogy ezen az estén búcsúzott örökre a Luciától. És csekély kivételtől eltekintve az operaszínpadtól is.
Színésznőként folytatja, szerinte ez az ő igazi tehetsége. Kétségtelen káprázatos prózai jelenség is, mégis ötvenévesen, pályája csúcsán döntött így. És bármilyen fájdalom, igaza van.
Nem volna elegáns név szerint a korábbi szopránsztárra hivatkozni, aki túl a delelőjén, elénekelte még a Normát, ami élmény volt így is, csak éppen őszinte rajongóinak csalódás. Ehhez képest Dessay döntése nem csak okos, bölcs is.