A kedves vezetőknek megvan az a szokásuk, hogy időnként találkoznak ezzel-azzal, meghallgatják az alattvalók képviselőit, bólogatnak, készül közös fénykép is azok számára, akik szeretik, ha a kedves vezető a nép egyszerű gyermekei között is fellelhető néha. És aztán minden megy tovább.
A kedves vezető nem azért hívatja dolgozószobájába ezt vagy azt, mert érdekli a véleménye. A kedves vezetőnél ugyanis sosincs bölcsebb, előrelátóbb, megértőbb. Ezzel a kedves vezető tökéletesen tisztában van, a szolgahada is úgy tesz, mintha így lenne. És az audienciára készülő már az indulás pillanatában tudja, hogy ő csak díszletnek kell. Meg azért, hogy ország-világ előtt igazolja, hogy a kedves vezető meghallja a nép szavát.
A kedves vezető majd kedvesen elmagyarázza – hiszen ezért kedves ő -, hogy sajnos neki nincs mozgástere. Most lesz szobor, mert a szélsőjobberek azt szeretik, ha ő csuklóztatja kedves zsidó honfitársait. És azt is imádják, ha a demokratákat szívatja. Úgyhogy bocs kisbarátaim. De jó, hogy eljöttetek, egyébként hallottátok, mint játszott a Felcsút? És van kóser szotyim, oda tessék a héját köpni. Mert a kedves vezető figyel a részletekre. Demokrácia kipipálva. Aló mars.
És hogy miért kell ehhez assziszálni? Bizony a kedves vezetőnek hívására nehéz nemet mondani. Mert mi kérem, nem politizálunk. És bízunk a mi kedves vezetőnkben. Hiszen megmondta, ő a miénk is. „Az nem igaz, hogy Horthy engedi a deportálásokat, hiszen még a kártyapartnerei is zsidók” - vigasztalta magát a vagonba zárva egy közösségi elöljáró. Utódai annyit tesznek hozzá, na jó-jó, de a történelem nem ismétli önmagát…
