A férfiasságot, a macsó mentalitást parodizálja ki a Trójai játékok, melyben kizárólag csak férfi táncosok szerepelnek. Az energikus, lüktető, tesztoszterontól duzzadó koreográfia egyaránt merít az aikido japán harcművészet mozdulataiból, a capoira, a brazil harcművészeti játék elevenségéből, valamint a görög harci játékokból. A táncosokat a brit Peter North koreográfus tanította be. A sajtótájékoztatón Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója is méltatta a művészt, kiemelte, hogy North neve jól cseng a világon.
A Trójai játékokban a férfitáncosok egy pillanatra se pihennek meg a színpadon: ugranak, szökellnek, egymás fején átfordulnak, cigánykerekeznek és kézen állnak. Az előadás bemelegítéssel kezdődik, majd a mozdulatok egyre elevenebbé válnak, amely során a férfiasság túlzó fitogtatása nem kevés humort kelt. Az előadás ritmusára nagy hatással volt Bob Downes batucada muzsikája, amely a hagyományos brazil ütőhangszereken előadott, a szamba zene népi, utcai változata.
A trójai macsók után az est második felében az egyik legkorábban előadott klasszikus-romantikus balettkoreográfia, A Szilfid kerül színre. Az 1832-ben bemutatott darab teremtette meg a „fehér balett”, a spicctánc fogalmát, valamint a későbbi romantikus balettek mintájául szolgált a tündérvilág és a halandók közötti romantikájával. A Szilfid ugyanis a valóság és az mesék birodalmának határán játszódik. A történet szerint James a menyegzőjére készül, de a színen feltűnik egy szilfid, egy erdei szellemlény, aki a férfit elbizonytalanítja arája, Effie iránt érzett szerelmében.
Mikor Párizsban 1932-ben bemutatták az eredeti Taglioni-koreográfiát, a dán August Bournonville-t annyira megihlette az előadás, hogy 1936-ban új művet alkotott az eredetiből. A közönség azóta is ezt a változatot kedveli jobban. A dán koreográfiában más balettelőadásokkal ellentétben nincsenek széles mozdulatok, de a táncok nagyfokú precizitást, gyors, aprólékos munkát követelnek a táncosoktól. És kellő figyelmet a nézőktől.