Gépírásos papír a parkoló lejáratának beton paravánján a sok személyes emléktárgy, kövek, fotók, kordokumentumok között. Valaki kiragasztotta a deportáltakat szállító transzportok listáját: sorszám, dátum, a gyűjtőállomás neve, a marhavagonba zsúfolt zsidó emberek létszáma. Megakad a szemem egy dátumon: július 6.
Aznap két szerelvényt is sikerült összeállítani a kaposvári vasútállomáson. Végre megtudom tehát, pontosan mikor ebrudalta ki Gábriel országa az anyámat, az általam soha nem látott nagymamámat és nagynénémet. És ezt Orbánnak köszönhetem! Ez a dátum ugyanis hiányzott abból a naplószerű visszaemlékezésből, amelyet édesanyám a deportálásból hazaérve papírra vetett.
Anyám életében csupán egyetlen egyszer beszélt megpróbáltatásairól. Akkor sem magától, csupán egy fatális véletlen hozta így. Egyik általános iskolai tanárom kifogyhatatlan volt a zsidósággal kapcsolatos témákban. Amikor egyik tanítványa előítéletességbe hajló, ám mai mércével antiszemitának nem nevezhető megnyilvánulása ellen kirohant, és emiatt én értetlenkedésemnek adtam hangot, rám szólt: de hisz te is érintett vagy. Ugyan, hát meg vagyok keresztelve - hessentettem el a gondolatot. Csakhogy amikor 14 éves naiv kíváncsiságommal anyámnak szegeztem a kérdést, ő röviden azzal intézte el a dolgot, hogy igen, ez így van, és hogy őt elhurcolták, Auschwitzban is járt, és ahogy az akkori tankönyvekben állt, tényleg szörnyű dolgokat élt át - ám mindezt el akarja felejteni.
Nem is beszéltünk róla többet. Halála után néhány évvel nekiálltam iratait rendezni. Egy "1943 aug. sütemények" feliratú iskolai füzet került a kezembe. Az eleje üres volt. Hátulról viszont egy ceruzával írt elbeszélés volt benne. A náci megszállástól a deportálásból való hazatérésig idézi fel az eseményeket, feltehetően még 1945-ben, a friss élményeket nem feledve, de már megnyugodva vethette mindezt papírra anyám. Majd - vélhetőleg maga elől is - eldugta. Véletlenül találtam meg. Soha nem tett róla említetést, régi beszélgetésünket felidézve ezen nem is lepődtem meg. Viszont, miután elolvastam nem hagyott nyugodni ez a történet. Milyen furcsa! Ő felejteni akart - visszaemlékezésének utolsó két, egymásnak ellentmondó mondatából arra következtetek, ez nem sikerülhetett neki teljesen -, én pedig minél idősebb vagyok, annál többet gondolok az általam át nem élt, általa soha nem emlegetett vészkorszakra.
1.
A történelemhamisító emlékmű elől a történelembe menekülök. 1945. április 13-án - egy nappal Roosevelt amerikai elnök elhunyta után - a Vörös Hadsereg felszabadítja Bécset. Az amerikaiak 16-ikán megkezdik Nürnberg ostromát, 18-ikán átviharzanak Lipcse elővárosán, az elegáns villanegyed Markkleebergen, majd egy nappal később kiverik Lipcséből is a német haderőt. A szövetségesek harapófogójába került Német Birodalom a "Blitzkrieg"-et már régóta visszavonulással váltja fel, a haláltáborokban pedig 1944 végétől igyekszik a tömeges népirtás nyomait eltüntetni. Utóbbi keretében deportáltak tömegeit indította a közeledő front elől a hátországba.
A zsidó foglyok öldöklése nem szűnt meg, csak a technológiája változott, gázkamra helyett maradtak a hagyományos módszerek, a fizikai bántalmazás, az éheztetés, az agyonverés és a vasfegyelem ellen vétők lelövése. 1945-ben már nemcsak a halál-, hanem a (mai) német területen működő munkatáborok kiürítésére is rákényszerült az SS. Parancsára menekülni kényszerült (felszabadítói elől) a markleebergi kényszermunka-táborból az a mintegy 1300 nő is - 125 francia hadifogoly kivételével Magyarországról deportált, Auschwitzot megjárt rabok -, akik pedig reménykedve hallgatták a mind közelebbi ágyúdörgést. Április 13-ikán este indultak, és 16 napos embertelen gyalogmenetben Theresienstadtban kötöttek ki. A csapatot a visszaemlékezések alapján* zömmel huszonévesek alkothatták, kopaszra nyírt fiatal lányok meneteltek tehát. Éhezve, fázva, a koncentrációs tábor és a kétműszakos, 12 órás kényszermunka gyötrelmein túl, a közeledő front miatt nem is a legrövidebb úton vonultak.
Többeknek sikerült útközben megszökniük, valószínűleg még többeket azonban rajtakaptak és megöltek a kísérő SS-őrök. Körülbelül ötszázan érték el a theresienstadti "mintagettót", amelyet pár nappal később, május 8-ikán szabadított fel a Ziberov vezette I. ukrán front. A megmenekült lányok egyike akkor egy hónap híján 18 éves volt. 56 éves fejjel - ő ennyi idős korában hunyt el - elhatároztam, magam is végigjárom ezt az utolsó, több mint 220 kilométeres utat, így állítva emléket a meghurcoltatásnak - és neki, aki az anyám volt.
Az abszurd ötletet a lelkifurdalás adta. Azt gondoltam, ha legalább a Markkleeberg-Theresienstadt távot megteszem magam is, talán megszűnik ez a nyugtalanító érzés. Hogy mitől támadt bennem? Nem sikerült megfejtenem. Mindegy. 2009. április 13-ikán - ami hetven éve nagypéntek, ezúttal pedig húsvét hétfő volt - este kiutaztam Markkleebergbe, majd másnap nekiveselkedtem a gyalogútnak. Az első nap tűrhetően telt, egészen a tizedik óráig. Reggel a markkleebergi városházán a polgármester titkára, Frau Müller kivitt kocsival az egykori kényszermunkatáborba, ahol emlékművet állítottak az ott sínylődőknek, s elvitt a helytörténeti múzeumba is, ahol halomnyi dokumentumot raktak elém, ezek alapján pontosítottam az útvonalat. Müller asszony hivatali teendői közé tartozik az egykori tábor túlélőivel való kapcsolattartás - olykor megemlékezéseket tartanak a kisvárosban -, így a magamfajta vándorok segítése is. Nem volt nehéz rátalálnom, amikor a telefonközpontosnak eldadogtam, hogy valami régi munkatábor nyomait szeretném majd felkeresni, "jawohl, kapcsolom Müllernét" válasszal azonnal összehozott vele. Vajon melyik magyar településen lett volna ilyen könnyű dolgom?
A helytörténeti múzeumból Müllerné visszavitt a hivatalba, s a lelkemre kötötte, hogy hívjam, ha bajba kerülnék. Háromnegyed egykor indultam a városházáról, kezdetben ruganyos léptekkel, majd a hátizsák - ennyi luxust engedélyeztem magamnak - egyre nehezebb lett, s a talpam egyre jobban sajgott. Túráztam én már többet is, mégis este 11-kor úgy érzem, elég volt mára, nem megy több, kikészültem. Negyedóráig csak nézek magam elé, meg-megborzongok. Lehet, nemcsak a fáradtságtól. Talán túlságosan beleélem magam a szerepbe.
Ledőlök aludni egy padra. Pontosan annak a városkának a parkjában, ahová hatvannégy évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, április 14-ikén érkezhetett az akkor még ezerháromszáz fős lánycsapat. Nekik azonban nem adatott meg ez a pihenő. Markkleebergi táboruk egyébként a buchenwaldi koncentrációs tábor úgynevezett külső kényszermunka-tábora volt. A Junkers repülőgépgyárban a - velük együttérző, titokban a kockázatok ellenére még segítő is - német alkalmazottakkal együtt látták el anyaggal a német hadigézetet. Mint a markkleebergi múzeumban megtudtam, Hugo Junkers nem adta önként a gyárat, a nácik hiányolták együttműködési készségét, ezért 1933-ban többségi állami tulajdonba vették az üzemeit. (Nyolc évvel korábban Hermann Göring állásért jelentkezett, de Junkers elutasította.) A jól csengő nevet, persze, megtartották.
Április 13-ikán - mint említettem, a "mindnyájunk számára megbékélést hozó Húsvét" előtt, nagypénteken - vagyis egy nappal (és 64 évvel) előttem kellett indulniuk. Este 8 órától másnap estig meneteltek, 24 órát egyhuzamban, a koncentrációs táborokban legyengült testtel. Élelmezésükről pribékjeik nem gondoskodtak, viszont ha foglyaik megpróbáltak koldulni vagy lopni, azt kegyetlenül megtorolták. A visszaemlékezésekből úgy tűnik, a megzavarodott német táborparancsnokság először körbehajszolta Lipcse körül a takaró, meleg ruha és normális cipő nélküli, éhező csapatot, majd e jó 30 kilométernyi körútra vélhetően még vagy 20 kilométert rátéve a Markleebergtől mindössze 20-25 kilométerre levő Wurzenig jutottak el. Itt vagyok most én is, de én nem kerültem meg Lipcsét, és 24 órás menetelésről szó sem lehet, épp elég volt ez a tíz óra is.