Erdogan és Gül sokáig elválaszthatatlan társak voltak. Egymást segítették a hatalomba, Gül egykor külügyminiszterként az Erdogan-féle vezetés "kedves arca" volt akkor is, amikor a jelenlegi miniszterelnököt még nem részegítette meg ennyire a hatalom.
A két politikus már a nyolcvanas évek óta arra törekedett, hogy a politikai iszlámot tegye egyeduralkodóvá az országban. Ez azért nem volt egyszerű vállalkozás, mert a hadsereg mindig közbelépett, amikor veszélyben látta a szekuláris államot, Kemal Atatürk politikai vívmányait.
A Gül-Erdogan tandem végül győzedelmeskedett. Felülkerekedett a hadseregen is úgy, hogy az igazságszolgáltatásba saját embereiket építették be, lehetővé téve ezzel a tiszti karral való leszámolást. A mindig mosolygó Gül felelt az AKP egységéért, s azért minél jobban megerősödjék a párt.
Erdogan viszont igazi néptribunná vált, a becenevén "szultán", aki a tömegeket hangzatos ígéretekkel kápráztatja el. A két politikus hosszú éveken át kiválóan kiegészítette egymást, s rafinált politikai érzéküknek, kiterjedt kapcsolatrendszerüknek volt köszönhető, hogy az AKP lényegében egyeduralkodóvá vált Törökországban.
A Wikileaks által közölt amerikai sürgönyök avatnak be talán legjobban a két politikus kapcsolatába. Az államfő lojális Erdoganhoz, de viszonyuk összetett. Gülnek is megvannak a saját céljai, ambíciói. Viszonyuk 2007-ben még felhőtlen volt. Akkoriban a hadsereg sokkal nagyobb hatalommal rendelkezett, mint ma, kettejüket össze is kötötte a tiszti karral való szembenállásuk.
Akkoriban a hadsereg vezetése "vörös vonalnak" is nevezte Gül elnökké választását. Az AKP válaszként új parlamenti választást írt ki, amelyet meg is nyerte. Az új törvényhozás államfővé választotta Gült. Ezután úgy módosították az alkotmányt, hogy a jövőben a nép közvetlenül választhatja meg az államfőt.
Erdogan úgy gondolta, ezzel az elnök jogköreit is kiterjeszthetik. A miniszterelnöknek ezért is vált olyan vonzó a pozíció: ha Törökország elnöki köztársaság lenne, akkor ő dönthetne egy személyben mindenről. A kettejük közötti konfliktusok Gül 2007-es elnökké választása után váltak egyre gyakoribbakká.
Ennek az is oka lehetett, hogy miután Gül kilépett az AKP-ból, pártok felett álló országvezető kívánt lenni. Erdogan már 2011-ben érezte a veszélyt, a parlamenti választás előtt az AKP listájáról több Gülhez köthető képviselőjelölt nevét húzta ki.
Egy évvel később a kormányfő olyan törvényt fogadtatott el a parlamenttel, amely megakadályozta volna Gült az újraindulásban. Az alkotmánybíróság azonban megsemmisítette a döntést. Hírmagyarázók szerint ekkor vált nyilvánvalóvá a kettejük között dúló hatalmi harc.
Az eltelt körülbelül egy év kissé kaotikus időszaka is ezt mutatja. Gül rendre mérsékelten nyilatkozott tavaly, a Gezi parki tüntetések kapcsán, Erdogan retorikája azonban mindenfajta visszafogottságot nélkülözött, rendre radikálisan követelte a tüntetések leverését.
Gül több ízben is kiállt Törökország uniós integrációjáért, Erdogan viszont mindinkább azt hangoztatta, hogy az EU-n kívül is van élet. Bár az államfő aláírta ugyan az internet és az igazságszolgáltatás szabadságát korlátozó intézkedéseket, de módosításokat követelt. Az államfő mind többször teszi szóvá Erdogan önkényes intézkedéseit.
A Nyugat számára Gül a modern török állam megtestesítője, Erdogan viszont az elnyomásé. Joachim Gauck német elnök hét elején Törökországban tett vizitje alkalmával többször méltatta vendéglátóját, az államfőt, akivel négy alkalommal is találkozott, Erdoganra viszont alig maradt idő Gauck programjában - mutatott rá a Die Welt.
Az egykori emberi jogi aktivista Gauck nem engedhette meg magának, hogy olyan politikussal mutatkozzék, aki nem sokat ad az emberi jogokra, korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságát a népszerű közösségi oldalak elérhetetlenné tételével, s akinek a jelöltje gyanús körülmények között győzött Ankarában, a néhány hete megrendezett önkormányzati választáson.
Erdogan egyik legillusztrisabb bírálója Abdullah Gül lett, ami annak a jele, hogy egyre több a repedés a török rendszerben függetlenül attól, hogy még mindig az AKP a legnépszerűbb párt Törökországban, elsősorban a keleti részén élők jelentős támogatásának köszönhetően.
Most azonban sorsdöntő szakaszhoz érkezett az ország, s végképp kenyértörésre kerülhet sor a két régi harcostárs, Gül és Erdogan között. Két lehetőség merülhet fel. Ha a jelenlegi elnök nem akar konfliktust a miniszterelnökkel, hátat fordít a politikai életnek. De elképzelhető, hogy végül úgy dönt: ő is megméretteti magát keresztülhúzva ezzel a miniszterelnök számításait.
A vízválasztó május 9. lesz, eddig kell eldöntenie az AKP-nek azt, kit kíván indítani az államfőválasztáson. Gült tartják az egyedüli személynek Törökországban, aki képes lehet legalább lelassítani Erdogan mindent ellenőrzése alatt tartó hatalmi apparátusának kiépítését.
A nagy kérdés azonban az, szembeszáll-e a kormányfővel. Erdogan szempontjából azért sem mellékes Gül döntése, mert a hivatalban lévő elnök sokkal népszerűbb nála.