Utoljára az 1970-es évek elején esett meg az a tisztesség Andersonnal, hogy a Jethro Tullal bekerült az albumok brit Top Tenjébe. Ki hitte volna, hogy ma, amikor sem a míves, több évszázad forrásaiból táplálkozó muzsikának, sem pedig a nagyobb lélegzetű kompozícióknak nincsen nagy üzleti keletje, épp a vén fuvolás lesz az, aki előrukkol egy olyan művel, ami fittyet hány a divatnak.
A Homo Erraticus című album nem más, mint egy 52 perces, három felvonásos brit történelmi darab, amelyben ugyanúgy felcsendülnek az angol-skót népzene elemei, a gregorián és barokkos futamok, mint korábban a Jethro zenéjében. Ha a rajongó nem figyel, azt hiszi, hogy az orgonánál John Evant hallja (pedig David O’Hara játszik), de abban biztos lehet, hogy a német gitáros Florian Opahle a Tull legendás zenészén, Martin Lancelot Barrén nőtt fel…
A lemez, ahogy Anderson a The Independentnek elmondta, nem csupán a szigetország történelmét idézi fel az őskortól kezdve, hanem „próféciákkal is szolgál a jövőre nézve.” Úgy vélekedett, hogy ha valaki egy szűk órában végig akar menni 8400 év történelmén, azt csak a progresszív rock eszközeivel teheti meg.
A Krónikák-Próféciák-Revelációk hármas tagolású lemezről az egyik kritika megállapította: „annyira közel van a 70-es évek progresszív rock-jához, amennyire ez 2014-ben lehetséges.” E sorok írója, aki köztudottan a Tull egyik legfeltétlenebb hazai rajongója, ezzel szemben bizton állítja: a Homo Erraticus úgy szól, hogy azzal visszatér a progresszív rock örökre letűntnek hitt aranykora. És ott van az utolérhetetlennek hitt, 1972-es Thick As A Brick mellett, amelynek Ian két éve csinálta meg a folytatását. Ha össze kell vetni ezt a két új ópuszt, akkor a Homo Erraticus viszi a pálmát, inkább örököse a négy évtizeddel korábbi zenének, mint annak második része.
Magáról a műfajról Andersonnak az a véleménye, hogy a 70-es években egy idő után önmagába fordult, unalmas lett, szerencsére jött a punk, ami kisöpörte az avittságot, és ez az új fuvallat a rock minden irányzatának jót tett. A tetszhalál állapotában pedig a progrock is rengeteg erőt gyűjtött, tehát meg van győződve arról, hogy nem marad magányos farkas.
Anderson, akinek neve egybeforrt a Jethro Tull-lal (a magyar rádióban el is hangzott a „Jethro Tull és együttese” bemutatás), immár elérkezettnek látja az időt, hogy megszabaduljon a 18. századi feltaláló és mezőgazdasági szakíró kísértetéről, akinek a nevét a menedzserük javasolta. Akkoriban szinte minden bulira más néven mentek, mert saját elmondása szerint olyan pocsékul játszottak, hogy féltek, ugyanazon a néven nem hívják őket többet. És éppen Jethro Tullnak hívták őket, amikor sikerük lett, így maradt a név. Most viszont már évek óta saját nevén ad ki lemezeket és turnézik, igaz, több olyan muzsikussal, akik korábban megfordultak a Tullban. Idei világturnéján, amelynek középpontjában a Homo Erraticus áll, azért lesz egy kis válogatás a Jethro legjavából is.
