Ezen adatok ismeretében - EP-képviselőként - különösen fontosnak tartom Forgács Imre: Globális Egyesült Államok? Utópia vagy utolsó esély címmel nemrég megjelent könyvét. A szerző olyan fajsúlyos kérdésekre keresi a választ, hogy a mai globalizált világban milyen megoldásokkal kerülhetünk el egy újabb - a 2008-as pénzügyi összeomláshoz hasonló - katasztrófát, vagy milyen eszközökkel lehetne erősíteni a nemzetközi szervezetek szerepét a világon átívelő hálózati társadalmakban. Forgács nem rejti véka alá, hogy elsősorban a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát tartja a jelenlegi problémák fő előidézőjének, ezért ennek intézményes felülvizsgálatára tesz javaslatot. Elemzi a ma uralkodó "kaszinókapitalizmust", amelynek eredményeként a világ összvagyona fenntarthatatlan mértékben koncentrálódott a szupergazdagok kezében, illetve górcső alá veszi a sok százmilliárdos spekulatív pénzügyi befektetésekkel működő "papírgazdaságot", ami szerinte közvetlen előidézője volt a gazdasági összeomlásnak.
A könyv hitet tesz a globális intézmények erősítése mellett. Ezt azzal indokolja, hogy a globális vállalatbirodalmak, az információs technológiai forradalom és a pénzügyi világháló korában, a nemzetállamok önmagukban képtelenek szembenézni az új kihívásokkal. Ezzel a gondolattal egyetértve, én is támogatandónak tartom például az USA és az Európai Unió transzatlanti kereskedelmi és beruházási partneri megállapodását, amely fontos változások elindítója lehet. Ezzel kapcsolatban Forgács említi Karel de Gucht, az Európai Unió jelenlegi kereskedelmi biztosának véleményét e kérdésről, aki szerint a tárgyalások során az amerikai és európai szabályozási rendszer finomhangolására lenne szükség, egyébként ő is szükségesnek tartja a neoliberális politikától való eltávolodást.
Nem csak szabályozás
Az okok felsorolása és elemzése után a mű arra keresi a választ, miként lehetne megvalósítani a globális kormányzást. Ehhez három tényezőt tart szükségesnek: a nemzetállamok szorosabb politikai együttműködését, a nemzetközi intézmények megnövelt közigazgatási kapacitásait és jogi felhatalmazását, valamint a kormányzáshoz szükséges saját forrásokat. A történelmi példák azt mutatják, hogy a nemzetközi szervezetrendszer - ide értve a Népszövetség, az IMF, a Világbank, az ENSZ, de akár az Európai Unió intézményeit is - mindeddig nem volt képes a súlyosabb világválságok kezelésére. A szerző szerint nem arról van szó, hogy ezen szervezetek szerepe fölösleges lenne, inkább erősebb jogköröket kellene biztosítani számukra a hatékonyabb működés érdekében.
A javaslat már csak azért is megfontolandó, mert - ahogy a szerző rámutat -, korunkban a legitim módon megválasztott közszféra képviselői helyett valójában néhány száz befolyásos magánszemély dönt a világ sorsáról, beleértve az interneten keringő Nagy Adattömeget(Big Data), vagy a világ pénzügyeit is. A politikusoknak tudniuk kellene, hogy a mai globalizált világban csak nemzetállami konfliktuskezelésben értelmetlen gondolkodni, sokkal inkább határokon átívelő transzparens jogszabályokra, kompetens nemzetközi hatóságokra és ezek döntéseit végrehajtani is képes jogalkalmazó szervekre lenne szükség. Ehhez képest a mai gazdasági világszervezeteknél vagy nem áll rendelkezésre megfelelő pénzügyi forrás (WTO), vagy nincsenek olyan eszközök, amelyek biztosítják a döntések végrehajtását (IMF), ha pedig ezek még meg is lennének, akkor a szervezet nemzetközi vitarendezési eljárása nem megoldott (Világbank). A szerző csak reméli, hogy a Bázel III-ként emlegetett egyezmény, amelynek 2010-es módosítása szigorította a banki tőkekövetelményeket, gátat szabhat egy újabb pénzügyi válság kitörésének, még akkor is, ha az egyezmény hatályba léptetését 2019-re tolták.
Az Európai Egyesült Államok esélyeiről a szerző kijelenti, hogy csak egy föderális rendszer lehet eredményes a válságkezelésben. A globalizáció nyilvánvalóvá tette, hogy a pénzügyek mellett a reálgazdaság fontos ágazatai (energiaszolgáltatás, közlekedés, távközlés) is csak nemzetközi szinteken szabályozhatóak hatékonyan. Ráadásul nem csak szabályozási kérdésekről van szó: EP-képviselőként azokkal értek egyet, akik az Európai Unió versenyképességének növelését tartják szükségesnek. Forgács Imre tanulmánya is kiemeli, hogy ha kontinensünk nem akar lemaradni a közjogilag sokkal egységesebb globális versenytársakkal szemben, akkor széleskörű jogforrási reformra is szükség lenne. A 2008-as válság bebizonyította például, hogy a puha jog (soft law) eszközei elavultak, ezért - legalábbis rövid távon - a rendeletek számát kellene növelni az irányelvekkel szemben.
Szövetségi kormányt?
Fontos mérföldkőnek tartom a szerző által is kiemelt "Válság, fellendülés és az új gazdasági modell" című 2012-ben közzétett dokumentumot, amely az európai baloldal nevében tesz ajánlásokat a válságból való kilábalásra. Ezek közé tartozik a közteherviselés arányosabbá tétele (amire például a nálunk bevezetett egykulcsos adó teljesen alkalmatlan), az eurókötvény bevezetése, egy európai adósságmenedzselésért felelős ügynökség létrehozása, a tudásalapú gazdaság fejlesztése, valamint az adóinformációk széleskörű nemzetközi cseréje.
A fentiekből is látható, hogy a kiút nem a nemzetállamok mára elavulttá vált modelljéhez való visszatérésben keresendő. Forgács a zöldek és a liberálisok stratégiáját is idézi, akik szerint csak egy politikailag egységes, szövetségi Európa jelenthetne megoldást. Ehhez szerintük elsősorban európai intézményi átalakulásra lenne szükség: a tagállami érdekeknek az EP második kamarájában kellene megjelenniük, az Európai Bizottságot pedig miniszteri felelősséggel rendelkező szövetségi kormánynak kellene felváltania. Persze ez a rendszer ma még csak álomvilágnak tűnhet - képviselőként sajnos belülről is látom az Unión belüli megosztottságot.
Forgács is kiemeli, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint az eurózóna fokozatosan ki fogja építeni a fiskális együttműködést az Európai Bizottság többlépcsős terve szerint, majd fokozatosan a politikai unió is létrejön. Ennek első lépése a már ma is fontos témaként kezelt bankunió és bankfelügyelet létrehozása. Ezen stabilizációs lépések is azt jelzik azonban, hogy szükség lenne egy európai szintű végrehajtó hatalomra, hiszen jelenleg a rendszer nagyon lassan reagál a naponta változó gazdasági környezet kihívásaira.
A könyv arról is szól, hogy a fenti problémák nem csak Európában vannak jelen. Az utóbbi évek gazdasági csodájának tartott, majd mára ugyancsak pénzügyi válsággal küszködő Kína példájából is láthatjuk, hogy a feszültségek csakis a gazdasági kormányzás nemzetek feletti szintre emelésével kezelhetők. A szerző azonban nem akar elszakadni a politikai realitásoktól. Idézi például a globális kormányzással kapcsolatban szkeptikus harvardi professzor, Dani Rodrik ellenérveit. Ez utóbbi véleménye szerint, még ha a mindenhol jelenlévő ideológiai agymosás ellenére, sikerülne is növelni a nemzetközi szabályozó hatóságok szerepét a nemzetállamokkal szemben, akkor is csak a kormányok közötti koordináció javítása lehet a reális cél. Rodrik szerint az EU mindmáig az egyetlen sikeres kísérlet arra, hogy szuverén nemzetállamok egy nemzetek feletti demokratikus kormányzási modellt építsenek ki. Persze a neves közgazdász szerint is éppen a 2008-as válság mutatja az európai ház félkész" jellegét, hiszen például az összes tagállam önállóan döntött a sokmilliárdos stabilizációs intézkedésekről.
Türelemre van szükség
A tanulmány végén Forgács arra hívja fel a figyelmet, hogy az általa ismertetett alternatívákkal kapcsolatban - még ha megfontolandónak is tűnnek -, ne legyenek illúzióink: a világ sorsát még sokáig a nemzetállamok fogják intézni. Ennek ellenére sokat tehetünk a fenntartható világgazdasági kapcsolatok érdekében. A szerző felhívja a figyelmet az akkreditált megfelelőség-értékelő szervezetek jelentőségére, amelyek létező, gyakorlati példái a sikeres nemzetek feletti együttműködésnek, s ez a rendszer képes feloldani az állam kontra piac terméketlen vitáját is. A szerző szerint akár működő modellként is szolgálhat a globális gazdasági kormányzást szorgalmazók számára. Megoldási javaslatokat kínál a G20 szentpétervári csúcstalálkozójának közös nyilatkozata is: többek között a globális kereslet ösztönzését a nagy kereskedelmi többlettel rendelkező, erős gazdaságokban.
Természetesen a neokeynesiánus gazdaságpolitika sem valósítható meg egyetlen országban, ehhez is szorosabb nemzetközi együttműködésre és politikai támogatásra van szükség. Végül az Európai Központi Bank új szerepvállalása is bíztató, amely jövő év szeptemberétől az EU 150 legnagyobb bankját fogja közvetlenül felügyelni. Az idézett példákból is látható, hogy a Globális Egyesült Államok gondolata egyáltalán nem csupán illúzió. A jelenlegi világhelyzet persze különösen nagy türelemre int, ezért már az európai föderalizmus felé megtett minden kis lépésnek is örülnünk kell. Jean Monnet-val, az integráció egyik alapítójával szólva: "Haladjunk, haladjunk, Európa népeinek nincs jövője az unión kívül".
