Onagy Zoltán: Ismerek néhány irodalmárt a III/III-as mechanizmus besúgottak felőli végéről, néhányat amonnan is persze. A mai gyakorlat szerint a besúgottban több a kétely. Tudni akarom, nem akarom tudni, ártok-e magamnak, a környezetemnek, egyáltalán borítom-e az életemet, ha fehéren-feketén kiderül, ki járt a boromra, ki ette a hagymás rántottámat, otthon aztán gondosan lekörmölte, miről beszélgettünk. Alapkérdés. Alapkérdés, hogy a besúgott előbb csinál a dologból morális problémát, mint a besúgó. Te hogyan küzdötted le az aggályaidat? Mennyi idő kellett, hogy kikérd a dossziédat?
Géczi János: Egyetemi éveim közepétől tudom, hogy célkeresztbe fogtak, s tudnom kellett volna, bár nem nyílt rá a szemem, hogy a katonaság idejében is kereshetném ennek kezdetet. Másrészt csöppet sem törődtem vele, nem csak azért, mert a magam sorsát így is képviselhetőnek láttam, de mert nem kellett semmiért sem bűntudatot éreznem. A bűntudat felébresztése az ilyesfajta intézmények feladata, ezzel szabályozták a személyiséget. Tettem azt, amiről hittem, hogy a dolgom.
Nem maradok az egyetemen, eltűnik a szegedi jelenlétből adódó szellemi közeg, Veszprémmel sem viaskodom még. Egyszerű minden, nincs veszélyérzetem, abban is bízom, hogy bármikor képes vagyok az igazam megvédésére. A rendszerváltás után a szegedi mesterem átnézte a saját anyagát, kötelezte erre a magyar irodalomban betöltött szerepe, majd meg azokét a tanítványaiét, barátaiét, akik odaadták a saját dossziéjukat, s felrajzolódott egy nagyon bonyolult és időt-teret összekötő, közép-európai hálózat. Aztán egy különöset kérdezett Ilia Mihály. Megkérdezte, hogy egyetemista korom barátja, kollégista szobatársam, első esküvőmön a tanúm, ugyan kinek a fia. Konkrét tények nem bizonyítják, hogy egy három éves barátság eredete a megfigyeltségemmel magyarázható, de azt tudtam, hogy a befejezéshez hozzájárult. A srác, becsületére mondom, az egyetem után eltűnt az életemből, remélem, sikeresen kikászálódott még a halála előtt a maga zavarosából. Hogy kikértem az iratokat, s azok egyik részéhez hozzá is jutottam, a szegedi múlt tisztázásához tartozott.
Diktatúrában a barátságról
OZ: Úgy tűnik, nem sok érintett szórt hamut a fejére, tépte meg a ruháit bánatában.
GJ: Volt egy barátom, kitűnő elme és jó írópalánta. Kitűnő orosz lágerzenét hallgathattunk a pesti lakásában, és ihattunk a szütyőben mindig magánál hordott kannás borból. A regényét megjelenés előtt olvastam. Közös terveink voltak. Majdnem bevont egy dél-kelet Ázsia antropológiai terepkutatásba, de valami bizonytalan érzésem volt vele kapcsolatban. Most, amikor Györe Balázs könyvét, a Barátaim, akik besúgóim is voltak címűt, olvastam, kiderül, hogy az ő besúgó barátja és az én barátom ugyanaz a Madách-kutató. Ismét csak töprengő hónapok vártak rám. Nem csupán arról, hogy a diktatúrákban hogyan nem lehet szó barátságról, hanem arról is, hogy mit is tettem én akkor a diktatúra ellen. Ha nevesítem a besúgóimat, akkor nem oldozom fel magamat a szembenézés kényszere alól. A szégyenben közösek vagyunk, azt hiszem.
OZ: Tehát az ember a hetvenes években, ha a nyílt színen mozgott, talán bármelyik művészeti ágban, nem kerülhette el, hogy "barátai" révén listára kerüljön. Azt tudod, hogy a speciális brigádot a hadseregen belül, akik kifejezetten a kultúrával foglalkoztak, "Aczél-műveknek" nevezték?
GJ: Nem tudtam, ha igen, akkor elfelejtettem. Pedig Baka István szegedi környezetében sok ilyesmiről hallhattam magam is, mások is. Baka, ha beszélgettünk, akár intim, akár politikai vagy közéleti témát érintve, mindig zenét csinált, a lemezjátszójára valami unásig ismert klasszikus korongját tette fel. A szegedi hírek mindig elérték, Sebe János kapcsán mindig ismert valami fontos titkot, s azt is tudta, hogy kikkel kell óvatosnak lennie, lennem. Őt sem kerülte el azonban a végzete, élete végén egyik utolsó barátja, aki nagyon sokat volt mellette a szenvedésben, lett a besúgója. Őszintén remélem, hogy ő már ezt nem tudhatta meg. Ami Aczélt illeti, én nem ismertem őt személyesen, egy alkalommal kerülhettem volna a dolgozószobájába, még JAK vezetőségi tagként, de én nem kerültem a meghívottjai közé, őszinte örömömre. Egyik közeli munkatársával egyszer-kétszer találkoztam, valami hivatalos helyen, a maga suta módján éppen Baka mutatott be.
OZ: Néhányuk, akiről biztosan tudom, hogy irodalmi besúgók voltak, pozícióban ma is, lazán bejelölnek ismerősnek a Facebookon. Neked viszont akár ma is élő kapcsolatod lehet a hajdani irodalmi besúgóddal. Akad ilyen?
GJ: Naná. Az egyetemi diákéletből, egy Erdéllyel foglalkozó, akkoriban ugyancsak nacionalista történész, s egy másik, akiből nem szakember lett, hanem egy veszprémi intézmény igazgatója, idült alkoholista, a veszprémi munkahelyemről, személyzetis volt az asszony. A JAK-ból, később meg újságírói és természetesen írói körökből, még később Pécsről ismertem, ahol tíz évet dolgoztam az egyetemen. Szépen visszajelölöm őket, mert nem tagadható, hogy ismerősök vagyunk, de levelet nem olvasok tőlük, kérdést nem intézek hozzájuk. Kerülöm a közös munkák lehetőségét.
OZ: A technika kidolgozott és megbízható. Ügyes, jó szervezőkészségű emberek működtetik. Legyen valami köztörvényes bűn a háttérben, ha ellenvélemény volna, a tartótiszt bármikor megmogyorózhassa. Kiemelt helyen szerepelnek helyzetben lévők a "jól értesültek". Mondjuk egy FIJAK-tag, FIJAK-tag figyel, Fölöspéldány-tagot Fölöspéldány tag. Nincs ennél jobb megoldás. Kollégákat, barátokat jelentetnek fel egymással?
GJ: Ez a hatalom gyakorlásának a módja, végső soron az emberiséggel egyidős. Aki ilyesmit csinál, annak ugyan érdekes lehet írói szempontból a jelleme, de egyiket sem választanám tanulmány tárgyául. Hogy a társadalom vezetői felhasználják őket, arra vall, hogy kiváló antropológiai ismeretekkel bírnak, a technikákat is birtokolják, s akadnak, akik előnyöket remélve, például, hogy nem hurcolják meg őket, elviselik vagy felajánlkoznak.
Kultúra koncepció nélkül
OZ: A hatalom már a hetvenes években érzi a véget? Hogy minden hatalom megérzi a közeledő végét? És az általános védelem érdekében kitenyészti profi vérebeit? A tapasztalat szerint fogalmuk sincs. Nem látnak egy szint alá. A közvetlen környezet nem engedi, hogy érzékeljenek bármit a valóságos viszonyokból. A gyors tárgyalás napján aztán elképedve néznek a kivégzőosztagra, miként egy szomszédos ország hírhedett házaspárja statáriális szitává lövésük előtt, hogy mi van, gyermekeim, mi a baj?
GJ: Igen. Ha józanul összeszedik a gondolataikat, tudniuk kellett volna. Ne feledjük, azt a társadalmat nem a párttagság, a lojális hivatalnokság, nem a kétmillió rendszer-érdekelt vezette, hanem néhány száz egyén - akiknek ráadásul a helyét nem is a saját erényük-hibájuk teremtette meg, hanem egy világkép-konstrukció, azaz rendszertermékek. Abban a zárt hálózatban, ha valaki lett volna, aki összeszedi az új tényeket, könnyen levonhatta volna a következtetéseket. Nem véletlen, hogy a szocialista Magyarországnak nem volt soha kultúra-koncepciója, megjegyzem, ezzel azóta is adósok vagyunk, s minden bajunk ebből fakad. Dürrögő fajdkakasok, dörmögésüktől elbölcsült medvék és fantaszták regnáltak, akik bevetették a tömegesen megjelenő másként gondolkodók ellen a vérebeket.
OZ: Fiatalok voltunk. Az ember próbálta élni az életét, elvégezni a feladatokat, a felszínen maradni, nem azzal kelt és feküdt, hogy hol a besúgóm, hacsak nem a szeretője volt a besúgója. Ha a besúgással kapcsolatban voltak is általában sötét, ijesztő gondolatai, ezek nem határozták meg a mindennapokat. Ilyen a lét normális menete, létezik a hálózat, semmi különlegesség, így szocializálódtunk, kisdobos, úttörő, KISZ. Tudunk a létezéséről. Milyen konkrét tényekből ismerted föl a tényt, hogy listára kerültél?
GJ: A katonaságnál sosem tudtam arra rájönni, hogy a jegyzeteimet ki juttatta el a feletteseimhez. S ennek nem is mentem utána, talán szerencsémre. Majd csupán az egyetemi évek utolsó felében, s végezetül a könyvek megjelenése előtt voltak erős jelei. Arról csak utóbb szereztem tudomást, hogy egy évfolyamtársunk Zalánt, Bakát és engem naplózott, de így legalább hiteles dokumentumaink maradtak a Baka albérletében zajló világmegváltásunkról, korabeli nézeteinkről s egyebekről. Ez a helytörténész és irodalmár Szekszárdon dolgozik, s köszönetemet egy verssel fejeztem ki, a Kortársban. Ő az egyetlen, akit eddigi életemben nevesítettem.
Bari Károly-estet szerveztem Szegeden, a kollégiumban, ahol például a debreceni egyetem lelkésze, Tenke Sándor, a feleségem baráti körének tagja is jelen kívánt lenni. Megkapta érte a gyors sarokba állítást, engem csupán az est előtti éjjelen hallgattak ki - a kollégium igazgatója azonban rendkívül karakán módon nem engedett az urakkal egyedül beszélni, a lakásán folyt a különös ceremónia. Azt hiszem, ez volt az oka, hogy az egyik szobatársamat, a barátomat rám állították, akinek feladatul jutott az is, hogy bemutasson annak, aki megpróbált beszervezni. Veszprémbe már priusszal érkeztem, a külföldi utazásom majdnem lehetetlenné vált, annak szervezése környékén is érzékelhetők voltak jóslásra alkalmas jelek: de eljutottam Török- és Görögországba, nyilván kis halnak tűntem, amelyet nem érdemes még lehalászni. De a veszprémi létezésem során szüntelenül kellett, hogy érzékeljem. Amikor megkaptam az irataim egyik részét, telefonbeszélgetések leírására bukkantam, Ilia Mihály és környezete szerepelt azokban, tudták, mikor és kik voltak a nyugati vendégeim és mikről társalogtunk, K. Lengyel Zsolt az NSzK-ból vagy éppen a Magyar Műhely-esek, kikkel vagyok haragban s kikkel nem, és bizony a közelembe férkőzött helyi újságírók is akadtak köztük. Nem volt semmi kétségem, hogy minden terem, mozgásom, gondolatom regisztrált.
OZ: Olyan nagyon senki nem csodálkozik, a rendszer része, minden rendszer része a besúgóhálózat. Igény is van. Az emberanyag előállítható. A háromnegyed országot meg kell nyomorítani, és önként lépnek a hadba. Így dolgozik a világ. Mi, Kelet-Közép-Európában ezt olyan természetesen vesszük, mint hogy a nap süt, az eső lefelé esik, a szél kanyarba fúj. Mit lehet tenni?
GJ: Beszélni kell róla, úgy, ahogy bármely megszenvedett dolgunkról. Közügy ez, szép feladat és felesleges démonizálni.
Kijátszhatók vagyunk
OZ: Szó nincs démonizálásról, és persze nem kívánom a - a környező országokhoz képest ellentmondásosan kezelt - magyar besúgóhálózatot megfosztani a közügy általános jelzőjétől, bár mintha a jelzőt tagadnák a felszíni folyamatok. Inkább a direkt felismerés okoz gondot. A felismerés, miután mára több generációnyit látunk - mi ketten - közvetlenül visszafelé, ha a nagyszüleink politikai, társadalmi és civilizációs viszonyait is belekalkuláljuk, még többet, mintha az élet időről időre rekonstruálna a mocsarat. Visszahozná a múltat, annak is sötétebb felületeit kelettől nyugatig. A diktatúrák, a bársonyos és kevésbé bársonyos forradalmak, a kiegyezések füstös hátsószobákban, a balkáni mészárlás, a Wikileaks-botrány, legutóbb a különös ukrán forradalomféle. A kerék forog, a leves forr, ami lent volt, fölkerül. A legutolsó kérdésem: miképpen lehet megértetni a mindenféle izmusokra fogékony, korukra jellemző türelmetlenséggel változást követelő gyerekekkel, tanítványokkal, hogy nyugi, ha közben időről időre minden tetszetős feltevés szemétre kerül?
GJ: Az emberi közösségeket világos szabályokkal, folyamatokkal lehet leírni, különösen akkor, ha ismertek a működésének peremfeltételei. Ha nem akarunk se elveszni az összetett és felszíni jelenségekkel összekaristolt rendben, se becsapottnak lenni, nem sok választás marad: érteni kell a rendszert, az anomáliáira magyarázatot kell találni. A problémáink abból adódtak, hogy amióta élünk, a társadalmunk sosem definiálta kellően pontosan a jelenjeiben magát, a peremfeltételeit szüntelenül, és többnyire titokban, megváltoztatgatta, elfolyósítva a közösséget. A kisebb közösségek érdekei egymás ellen bármikor kijátszható, most ilyesminek isszuk a levét, tapasztalhatjuk akár az etnikai kérdések, akár a mélyszegénység, akár az elbutulás területén. Másrészt a közösségi szabályok értelmezésére sokféle elképzelés van, azok számára, akik jobban eligazodnak benne, tévesen, nagyobb felhasználási lehetőség adott. A Kárpát-medence térségének sajátosságára - miszerint az itteni népességet több kulturális hasadás osztja meg - nem figyel senki; nem lehet csak ilyen, vagy csak olyan örökséget használni. Együttélés, tolerancia, a minimális közös megnevezése - és mert jobb nincs, a nyilvános demokrácia betartatása. Drága, ráérős, keserves, persze, persze. Ehhez elengedhetetlenek a kiművelt, a közösség által képzett nemzedékek is.
