Tartózkodásuk titka, tehát, a történelem fejlődési folyamatában keresendő. A macskák megismerik gazdájukat, de érzelmi szálak nem fűzik őket hozzá.
A japán kutatók az Animal Cognition Journal-ben tették közzé újonnan szerzett ismereteiket ebben a témában. Húsz macskát figyeltek meg a saját, megszokott környezetükben. Megvárták, míg gazdáik kikerültek az állatok látóteréből és lejátszottak nekik olyan felvételeket, amelyekben hol a gazdi, hol ismeretlenek szólították meg nevükön őket. Közösen figyelték a cicák reakcióit: fülmozgatást, fej-farok mozgatást, pupilla tágulást... A macskák, amikor a hívó szavakat hallották, úgynevezett „orientált magatartást” vettek fel, mozgatták a fülüket és a fejüket, hogy azonosítsák a hangok forrását - a legerősebben felismerhető a gazda hangjára adott válaszuk volt - de helyüket nem hagyták el.
A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, hogy a macskák, bár felismerik gazdájuk hangját, nem válaszolnak rá aktív, kommunikatív magatartással, ha az látóterükön kívül tartózkodik.
A kutatók szerint azért viselkednek így, mert végtelenül autonómok, gyanakvók, mivel ők maguk választottak maguknak házat és gazdát, még az ősidőkben. A modern házi macska leghitelesebb őse, a Felis silvestris lybica, vad afrikai állat, együtt a kisebb Felis chaus-szal, 9 ezer évvel ezelőtt lépett kapcsolatba ez emberrel, mivel azok a rágcsálók vonzották, amelyek az első földműves társadalmak magtáraiban dézsmálták a gabonát. A kutyával ellentétben, amelyet az ember szelídített meg és állított szolgálatába, a macska saját, önös érdekében lett házi állat és nem is veti alá magát az ember uralmának, akaratának. Ezt megtapasztalhatja nap mint nap minden macskatulajdonos. Szomorkodniuk azonban ezért nem kell - vigasztalják őket a kutatók - mivel a cicus is tud kedves lenni, ha érdeke úgy kívánja. Hűséget azonban ne kívánjunk tőlük.
